Korzenszky Richárd nyugalmazott tihanyi perjel írását adjuk közre.

Ünnep van. Ünnepelni csak olyan eseményt vagy személyt lehet, akinek jelenléte ma is érzékelhető. Emlékezni lehet történelmi tragédiákra, kivégzésekre, ünnepelni azonban csak az életet lehet.

Az ünnep egybekapcsol. Összefogja a múltat a jelennel: hiszen ami akkor történt, az ma is valamiképpen jelen van. És összekapcsolja a jelenben élőket, akik ugyanarra az eseményre vagy személyre tekintenek: mert ugyanazt jelenti számukra. Az ünnep nem megosztó, hanem közösséget formáló.

Volt, amikor nekünk, kisdiákoknak az új kenyérről meg az alkotmányról beszéltek, és ugyanúgy igyekeztek megkerülni Szent Istvánt, akit legföljebb államalapítóként említettek, egyházszervezőként már kevésbé, szentként pedig egyáltalán nem. Mintha félni kellett volna attól, amit a szent jelent.

Kimondom kertelés nélkül: jaj annak a népnek, országnak, közösségnek, embercsoportnak, aki számára nem létezik a szent.

Sokan vagyunk, akik keservesen megéltük, hogy volt korszak, csaknem egy egész emberöltő, amikor nemcsak hogy szent nem létezett, de nem létezett határokon átívelő közösség: sem kulturális, sem történelmi, de még gazdasági közösség sem. Vasfüggöny húzódott azon a területen, amely Szent István idejében gyepű volt: de mekkora a különbség a gyepű és a határ között!

Igen, volt szükség várakra, és volt szükség kapukra: szükség volt és van mindig a jogos önvédelemre. De a kaput nem csak bezárni lehet, kitárni is: kilépni is lehet rajta, és bejöhet rajta keresztül a jó szándékú vendég.

Ötvenhatban Kapuváron, gyermekkorom városában láttam a nyugatra menekülő sokezres emberáradatot: hányan voltak, akikre állt a himnusz keserű kijelentése: „szertenézett s nem lelé honját e hazában”. S mennyien voltak, akik nem sejtették akkor, – ma már, idősként hazatérve maguk is megvallják: „Szívet cseréljen, aki hazát cserél.”

Mert gyökereink itt vannak. Itt, a Kárpát-medencében, ahol Szent István országot szervezett, ahol a kereszténység értékrendjével együtt érkezett hozzánk európai kultúra.

Itt szeretnénk élni. Itt kellett kiállni viharokat a történelem folyamán, s itt kell megkapaszkodnunk nekünk ma is. Mindenki anyanyelvén veszi birtokba a világot. Illyés Gyula figyelmeztetése ma is időszerű:

„Ha új tatárhad, ha kufárhad

özönli el a tiszta tájat,

ha útaink megcsavarodnak,

mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.”

                                       (Haza a magasban)

Szent István ünnepe nem egyszerűen az új kenyér ünnepe. Szükségünk van kenyérre, szent jelkép a kenyér, számtalan ember verejtékes munkája van benne, és akik tudják megosztani egymással a kenyeret, azok együvé tartoznak. Azok vállalják egymást. Ezen a napon de jó volna jobban odafigyelni mindenkire, akikkel közös kell hogy legyen a kenyerünk – határok nélkül! De jó volna odafigyelni azokra, akiktől lehet tanulni vállalást, hűséget szülőföldhöz, anyanyelvhez, megtartó vallási közösséghez.

Szent István ünnepe nem egyszerűen az alkotmány ünnepe. Szükségünk van alkotmányra, szükségünk van törvényekre, hogy rend legyen a társadalomban: rend nélkül nincsen békesség. Ezt a békét hirdették azok a szerzetesek, akik idegenből jöttek, és vállalták, hogy itt, a Kárpát-medencében tanítanak igazra, jóra, szépre. S akik tudtak felmutatni bátran az égre, még akkor is, ha voltak barbár erők akkor is, akik számára nem létezett szent, csak hatalmi érdek.

Szent István ünnepe annak a magyarságnak az ünnepe, amely sosem volt kirekesztő, hanem mindig is befogadó. Ahol otthont találtak idegenből érkezettek. Ahol az idegen szerzetesek örömmel hallgatták „a magyarok szimfóniáját”, s ahol népdalokba szövődtek európai, gregorián latin motívumok. Annak a magyarságnak az ünnepe ez a nap, amely meri vállalni a múltját, történelmét, amely tudja, hogy idegen számunkra az a magyarság, amely nem európai, és az az európaiság, amely nem magyar is egyszersmind – miként Kodály mondotta.

Szent István ünnepe annak a magyarságnak az ünnepe, amely meg van győződve Arany Jánossal, hogy

„Az nem lehet, hogy milliók fohásza

Örökké visszamálljon rólad, ég!

És annyi vér – a szabadság kovásza –

Posvány maradjon, hol elönteték.

Támadni kell, mindig nagyobb körökben,

Életnek ott, hol a mártir-tetem

Magát kiforrja csendes földi rögben:

Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;

Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb…”

                                                         (Magányban)

Szent István ünnepe annak a magyarságnak az ünnepe, amely tisztában van azzal, hogy célba jutni erőfeszítések és áldozatok nélkül nem lehet. S amely azt is tudja, hogy „az igazság tesz szabaddá”, nem pedig a hazugság.

Szent István ünnepén egy olyan történelmi személyre tekintünk, akinek volt célja. Aki országát biztonságban akarta tudni. Aki tudta, hogy nem elég csupán a kardnak az ereje. Aki föl tudott tekinteni az égre. Aki számára létezett szent: aki családi tragédiái ellenére képes volt fölajánlani az országot. Aki tudta, hogy „nem mindig ember, aki sorsot intéz…”

Megosztott világban élünk. Beszélünk országról, de szétesőben van nemzetünk. Beszélünk egyéni érdekekről, de közben szétesnek a családok. Beszélünk tudás-alapú társadalomról, de hiányoznak közülünk az igazi bölcsek, akikre valóban közösen föl tudnánk tekinteni. S közben ha itt-ott feltűnnek a hétköznapinál erősebb, a szürkénél színesebb, a pillanatnyi érdekek határain túllátni képes személyek, megteszünk mindent, hogy lehúzzuk őket a sárba.

Ezen az ünnepen el kell gondolkodnunk azon, hogy ha valóban európaiak vagyunk, akkor nem élhetünk tiszta értékrend nélkül. Nem a közös jogrend, nem a közös védelmi rendszer, nem a közös gazdasági szervezet tesz bennünket európaivá, hanem az az értékrend, amely Szent István számára világos felismerésként örökségünkké vált, s amit oly könnyen elherdáltak az elmúlt évtizedekben, s amit oly sokan fölösleges sallangnak tekintenek ma is. Ennek az értékrendnek a lényegéhez tartozik az áldozatvállalás, – a szolgálat, mások életének szolgálata. Ennek az értékrendek lényeges eleme a közösség: a családi, vallási, kulturális, nyelvi közösség. Ennek az értékrendnek lényeges eleme, hogy van jövő: hogy nem élhetünk a pillanatnyi érdekeink szerint.

Tudjuk, hogy Európa nem az már, aminek szeretnénk. Egy olyan Európa, amelynek népei többre becsülik az idegenek által megteremtett anyagi jólétet, mint a jövőt biztosító családot és gyermeket, nem az az Európa, amelyet az Európai Unió szellemi atyjai megálmodtak.

Az állam- és egyházszervező Szent István érték-alapú társadalmat szervezett. Illúziói nem voltak, de világos céljai igen. Ez a mai ünnep, amely egybekapcsol bennünket a múlttal és összekapcsol mindannyiunkat, akik számára a mai nap nem csak az új kenyérnek és nem csak az alkotmánynak az ünnepe, – ez a mai ünnep lelkiismeret-vizsgálat is, kihívás is. Anyagi érdekeket kizárólagossá téve feladjuk-e önmagunkat, vagy korlátainkkal is szembenézve képesek vagyunk-e vállalni hazánkat, népünket, családjainkat, sorstársainkat, keresztény és magyar gyökereinket.

Kellenek ma is elkötelezett emberek, céltudatosak, szilárd jelleműek, nem önmaguknak élők. Kellenek ma is példaképek. S amikor visszatekintünk egy ünnepen a múltba, kell hogy legyen bátorságunk új reformkort megalkotnunk. S ehhez mindenkinek közös akarata kell. Vége kell, hogy legyen a megosztottságnak, véget kell vetni egy érdekelvű társadalomnak. Rá kell döbbennünk arra, hogy létezik az a valóság, amit úgy hívunk, hogy „szent” – s ez nem magyar probléma, hanem egész Európa gondja. S nem szabad vonakodnunk a felelősségvállalástól, mert

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat…”

                   (Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban)

Ezek a gondolatok kavarognak bennem, amikor azon töprengek, mit is mondhatnék Szent István királyunk ünnepén.

Korzenszky Richárd OSB

Forrás: Tihanyi Bencés Apátság Facebook-oldala

Magyar Kurír