Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt. Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája.

  Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek. Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán.

Ettől kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje. Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el ,gazdáját.  Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület  támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás: 

  - Nézzétek a félkegyelműt! 

  - Micsoda pompás kísérőd akadt! 

  - Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek. 

  Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták. 

 A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelmüt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv: 

  - Láttátok Bernát korcs kutyáját ? Ugye milyen csúnya állat ? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat. 

 Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem  tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot. 

 Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A

folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak. 

  - Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat. 

  - Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülní, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét. 

Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De ekkor hrtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a partí fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe. Társai rémülten futottak a 

falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül. 

 A nagy kíáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyík leggonoszabb csúfolóját, Máríót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt. ' 

  "Menteni!" - volt az első gondolata. Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit ? Én csak egyiket tudom megmenteni." Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba 

tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött... 

 Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kímerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni. 

  Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek  sorozata. A faluban mindenkí tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki.