Egy púpos, elhanyagolt kis nyomorék leányka került a missziós kórházba.  Otthon rengeteget dolgozott, szinte mindent ő csinált, amit csak betegsége mellett meg tudott tenni. De köszönetet nem kapott. Anyja kistestvérei miatt nem tudott foglalkozni vele, mostohaapja számára csak teher és nyűg volt. Sokszor egyszerűen arrébb rúgta.  Sanyarú sorsa volt Lelának.  

Most itt van az afrikai kórházban, ahol minden olyan csodálatos. Itt hallott az Evangéliumból történeteket, amiket nagyon szeretett. Dávid, az orvos fia, találta meg őt az utcán, és azóta többször meglátogatta. Most itt ül mellette, és egy saját maga készítette képes könyvet hozott neki. 

- Csináltam neked egy albumot. – mondta Dávid. Megmutatom a képeket. Remélem, jobban vagy?

- Igen, de még nem vagyok olyan egészséges, hogy hazamehessek.  Kérlek, mondd meg édesapádnak, hogy én még nem tudok hazamenni! Mondd meg, hogy még fáj a hátam, és kérd meg őt, hogy maradhassak sokáig, nagyon sokáig! Úgy szeretném, ha mindig itt maradhatnék!

Dávid nagyot bámult!

- Szeretsz itt lenni a kórházban? – kérdezte csodálkozva. – Mindig azt hittem, hogy az emberek szeretnének olyan gyorsan kikerülni innen, amilyen gyorsan csak lehet. Szeretsz beteg lenni?

- Szeretetek itt lenni! – mondta határozottan Lela. – Ízlik nekem itt az étel, a nővérek kedvesek, az ágyam puha. De a legjobban az énekek tetszenek, amiket esténként énekelünk, és a történetek, amiket arról az emberről mondanak el, akit Úr Jézusnak neveznek, és én szeretnék addig itt maradni, míg mindent megtudok Róla. Ha még élne, megkeresném, és elmennék Hozzá. Ő meggyógyítana engem.

Dávid habozott. Nem tudta pontosan, hogyan magyarázza meg, de érezte, hogy a kislány nem jól értett meg mindent.

- Ő él! – mondta rövid szünet után. – Nem láthatod, de most is elmehetsz Hozzá. Én tudom, mert én is elmentem hozzá.

Kicsit félszegen beszélt, mert nem tudta, Lela hogyan fogadja ezt az újdonságot. A kislány Dávid kabátjának ujját ragadta meg örömében, szeme ragyogott:

- Ő él? Most is? – suttogta – Ezt nem tudtam. Mondd meg, hol van! Hogyan találtad meg? Milyen? Ó, bárcsak én is Hozzá mehetnék! Vagy gondolod, hogy Ő eljönne hozzám?

- Hát ez nem így van. – mondta Dávid, és úgy érezte, kissé visszanyerte egyensúlyát. – Nem kell sehová sem menned. Ő mindig egészen közel van hozzánk. Én csak letérdeltem, és imádkoztam Hozzá. Ha te is ezt teszed, ő hallani fog téged.

- De én nem tudok letérdelni, nekem az ágyban kell maradnom. – mondta aggodalmasan Lela.

- Az nem baj – felelte Dávid. – Ha nem tudsz letérdelni, az ágyban maradsz, és beszélhetsz Vele. Ha igazán szereted Őt, akkor az sem olyan nagy baj, hogy nincsen senkid, hiszen Hozzá fogsz tartozni, az övé leszel! Kérd a nővért, magyarázzon meg neked mindent. Nézd csak, itt van az albumban egy kép arról, amikor Jézus Krisztus feltámad a halálból. Azután a tanítványaihoz ment. Ők persze féltek tőle. Ő megmutatta nekik sebeit, amiket az emberek ejtettek rajta, amikor megölték. Akkor Ő azt mondta tanítványainak: – Ne féljetek! Én élek! – Édesanyám mondta el nekem egyik este ezt a történetet.

- Hadd lássam! – mondta Lela, és igyekezetében majdnem kiesett az ágyból…

Dávid megtalálta a képet, Lela sokáig és komolyan nézte a felemelt kezű alakot és a tanítványokat, akik körülötte térdeltek, és imádták Őt.

- Nem látod, milyen boldogok? – kérdezte végre Lela. – Már nem félnek, ugye? De én úgy szeretném, ha megfordulna! Akkor láthatnám az arcát.

Éppen jött a nővér, így Dávidnak mennie kellett. Lela sokáig beszélgetett a nővérrel, aki aztán minden nap mesélt Lelának. A kislány lassan mindent értett már. Szíve egészen kinyílt az Őérte szenvedő Megváltó előtt. Egész életét Neki adta. Olyan boldog volt, mint soha azelőtt!

Hamarosan megműtötték a hátát, és nem volt már púpos. Ügyes, szorgalmas leányka volt, sokat segített, amikor már felkelhetett. Észrevették, milyen figyelmes, kedves és okos. Tanítani kezdték, és ő is nővérke lett, aki esténként mesélt a beteg gyermekeknek az Úr Jézusról, aki ma is él, és mindenkinek segíteni akar.

Patrícia M. St. John. nyomán