Íme egy történet, amely valahogy mindig utat talál a szívekhez. Egy történet, amely bármelyikünkkel megeshetett volna. Évek óta kering az interneten, sokan küldik tovább, sokan olvassák. Általában könnyeket csal a szemekbe. És egy kis melegséget a lélekbe. Egy igazi erőleves a hétköznapokra.

Első pillantásra, amolyan netes körlevélnek tűnik ez is. Jól hangzik, de talán nem sok köze van az igazsághoz. Hiszen ez a megosztott-küldözgetett történet is több alkalommal így indul: „Egy taxis meséli, hogy…” – és mindannyian sok ilyet olvastunk már. Aztán csak nyomozni kellett egy kicsit, hogy előkerüljön a sztori eredetije. 

Egy csodálatra méltó fickó, Kent Nerburn írja le egyik könyvében a vele megtörtént, évtizedekkel ezelőtti esetet. (Megtalálod például a Make me an instrument of your peace című könyvében is az 57-64. oldalakon) Kent Nerburn teológusprofesszor, az indián hagyományok szakértője, szobrász és író: Istent, a belső békét és a boldogságot keresi a mindennapokban. 

Íme életének egyik legmeghatározóbb története, ami saját bevallása szerint, elindította őt egy igazabb úton!

„Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm.

És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben.

Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél.

Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.

Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. ’Egy pillanat’ – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.

Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.

’Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.’ Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott. ’Semmiség’ – feleltem. ’Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.’

’Milyen jó fiú maga!’ – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: ’Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?’

’Nem az a legrövidebb út.’ – vágtam rá gyorsan.

’Ó, azt egyáltalán nem bánom.’ – mondta. ’Egy hospice-házba tartok.’

Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. ’Nincs már családom. Mindenki meghalt.’ Nagyon csendesen beszélt. ’A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.’ Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát. 

’Mit szeretne, merre menjünk?’

A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni. Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.

Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: ’Most már mehetünk. Elfáradtam.’ Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt. Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.

’Mennyivel tartozom?’ – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.

’Semmivel.’ – feleltem.

’Magának is meg kell élnie valamiből.’ – mondta.

’Vannak más utasaim is.’ – szereltem le.

Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.

’Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.’ – mondta végül: ’Köszönöm.’

Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.

Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?

Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka. Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.”

Kent Nerburn, szobrász, író, teológus, 

az indián hagyományok szakértője 

és ex-taxisofőr