„…biztonságban lakik majd mellette. A Magasságbeli védelmezi egész nap, s az ő vállai között nyugszik.”

5Móz 33:12

Megijedtem, hogy elveszett!

Azt hittem, elvesztettem az egyetlen tárgyat a földön, ami fontos nekem: egy finom kis nyakláncot, amit férjemtől kaptam huszadik házassági évfordulónkra. Megnéztem a sálamat, hátha ráakadt, nem volt ott. Kiborítottam a legutóbbi utamra tákolt ékszeres tasakot. Abban sem volt. Ellopták a hotelszobából? Hátha bekeveredett a fülbevalók közé. Ott se volt. A szívem kétségbeesve fel akarta adni a reményt, de nem hagytam. Tudtam, hogy olyasmit vesztettem el, amit soha nem tudnék pótolni. Imádkozni kezdtem. Igaz, hogy egy földi dologról volt szó, de hittem, hogy Jézus megért.

Hirtelen felerősödött bennem a gondolat: menj vissza, és nézz körül újra. Egy halom szemét között megcsillant valami. Ott volt a láncom.

Néha fáj, hogy elvesztettem valamit, ami értékesebb annál a medálnál. Hiányzik édesapám, aki hazatért Jézushoz. Hiányoznak a régi barátok a szülővárosomból, a Facebook nem tudja visszahozni a közös múltat. Jó volna, ha az élet még mindig egyszerűbb lenne – játszó, nevető kisgyerekekkel körülöttem. Fáj, hogy a testem, az energiaszintem már nem a régi!

Neked vannak olyan napjaid, amikor gyászolod valami számodra fontos időszak vagy dolog elmúlását, elvesztését? Egy házasságot, ami már nincs? Egy barátot, aki messzire költözött? Egy gyermeket, akinek félresiklott az élete? Egy szülőt, aki eltávozott?

A 73. zsoltár szerzője is veszteséget élt át. A 2. versben bevallja: „Az én lábam mégis majdnem megingott, majdnem megtántorodott lépésem.” Majd elmondja, milyen belső harcot vív magával, amikor elnézi azokat, akiknek látszólag minden sikerül. De a 23. versben a lelke újra visszatér Isten igazságához: „De én mindenkor veled maradok, mert te megfogtad jobbomat. Tanácsoddal vezetsz, s aztán dicsőségre emelsz. Hiszen kim van az égben, és miben lelném a földön kedvemet rajtad kívül? Érje bár testemet, szívemet enyészet, szívem ereje, s osztályrészem mindörökké az Isten.”

Más szavakkal ezt mondja az író: „Majdnem elvesztettem! De aztán eszembe jutott, ki vagyok; mint az apa a gyermekét, megfogtad a kezemet. Visszaemlékeztem, ki vagy Te. Te vagy minden, amire szükségem van.” Félretette a fájdalmát, ahogy Isten ereje jóérzéssel és erővel töltötte el. A félelem és reményvesztettség hitté változott.

Néha a fájdalom vagy a mostoha körülmények próbálják eltakarni előlünk legnagyobb kincsünket. Nehéz észrevenni Isten munkálkodását. Azt hihetjük, hogy soha többé nem tudunk szeretni, hogy egy hajdan szoros kapcsolat soha nem áll helyre többé. Ilyenkor kell elővennünk a hitünket, és bíznunk abban, hogy Isten velünk van ott és akkor, és segít újra megtalálni az Ő kincseit.

Talán veszteség ért, vagy mint az én kicsi nyakláncomat a lomok, a jót eltakarják az életnél is nagyobbnak tűnő dolgok körülötted. Vegyél egy mély lélegzetet, és kezdj el imádkozni. Mózes 5. könyve idézett verse azt írja, az Ő vállai között fogunk nyugodni. Tudod, mi van a két válla között? A szíve! A béke, a meleg, a szeretet helye. Fel akar venni az ölébe, hogy nyugalmat és békét találj, amire akkora szükséged van.

Uram, néha rettenetesen fáj a veszteség, máskor azzal fenyeget, hogy elborít, alig kapok tőle levegőt. Szeretnék felmászni az öledbe, a szívedre borulni, hogy megnyugodjam Nálad. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today,  Lynn Cowell, www.proverbs31.org, fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu,