„Minden nap kész vagyok meghalni, oly igaz ez, testvéreim, mint hogy büszkeségem vagytok a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” 

1Kor 15,31

14 éves fiam odavan az iPod játékokért. Azokért, ahol a szereplők felugranak, megfordulnak, félreszöknek, stb. hogy életben maradjanak. Gyakran játszik a kocsiban, mikor reggelente viszem az iskolába.

Közben megbeszéljük a továbbiakat, mikor, hova kell majd érte mennem (az egyik iskolához a birkózás után, a másik épülethez a súlyemelés végeztével, stb).

Hozzáteszem persze a napi jó-legyél-fiam útravalót, amit én is mindig megkaptam édesanyámtól.

Az emberkölyök közben játszik, úgy tesz, mintha nem is hallaná. De tudom, hogy hallja.

Gyakran előfordul, hogy mikor végre találok egy helyet a parkolóban, és szólok neki, hogy ideje kiszállni, ezt a választ kapom: „Pillanat. Előbb meg kell halnom.”

Ami azt jelenti: „Még befejezem ezt a kört. Nem akarom menet közben kikapcsolni. Előbb ez a muksi befejezi, és meghal. Akkor majd kiszállok.”

Ma reggel, mikor elhangzott a szokásos mondat, megérintette a lelkemet.

Krisztus követőjeként meg kell halnom önmagam számára. De sokszor nem teszem. Erősítem az énemet. Előléptetem. Nem törődöm a másikkal, csak magamra gondolok.

Pedig mielőtt reagálok, mielőtt kimondom a kemény szavakat, mielőtt ítélkezem, ridegen szólok a férjemhez, vagy rácsattanok a gyerekre, vennem kéne egy mély levegőt….

Megállni, töprengeni.

Mintha azt mondanám lelki értelemben: „Pillanat. Előbb meg kell halnom.”

Meghalnom önmagamnak.

Meghalnom a testnek.

Meghalnom a „jogaimnak”, amik kedvéért gyakran tévesen ítélek vagy cselekszem.

Igen, jól mondja Pál mai igénkben: Minden nap meghalok.

Azt jelenti ez, hogy mindennek meg kell halnom?

Gyakran, mikor Jézus kijelentésére gondolunk, hogy senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért, különböző drámai jelenetek lebegnek a szemünk előtt. Készek volnánk egy autó elé ugrani, hogy megmentsük a barátunkat. A katona önszántából hajlandó meghalni a harcmezőn.

De hátha ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk meghalni önmagunknak a mindennapok kis eseményeiben? A másokkal való találkozásokkor, a velük való együttélésben, különösen a hozzám legközelebb állókkal való kapcsolatomban? Ez a napi, óránkénti, olykor percenkénti meghalás kemény diónak tűnik. No és ha saját erőnkből próbálkozunk, nem is valósítható meg. Ezekben a kereszteződésekben kell mélyen belélegeznünk az erőt, amit a Szentlélek ajánl fel nekünk, és engednünk, hogy az ő indíttatása felülírja a mi természetes és bűnös késztetésünket.

Legközelebb, ha úgy készülünk reagálni valamire, ahogy biztos nem Isten kedvére való, jusson eszünkbe játékrajongó emberkölyköm. És még mielőtt megszólalnánk, vegyünk egy mély levegőt, álljunk meg egy pillanatra, hogy lelkünk készen álljon a figyelemre és a kedves megnyilvánulásokra.

Pillanat. Előbb meg kell halnom.

Uram, segíts, hogy minden nap kész legyek meghalni magamnak. Úgy cselekedjek, és úgy reagáljak, ahogy kedves Előtted.  Ámen.