„Álljatok meg, és lássátok, hogy én vagyok az Isten.” Zsolt 46,11a

Megmondom úgy, ahogy van. A „megállni” ige – „nem mozdulni” értelemben – hiányzik a szótáramból. Nyugton maradni? Nyugton ülni? Nyugton feküdni? Kizárt. Egyik lábamról a másikra állok, hintázom a széken, kétpercenként megfordulok az ágyban, hogy kényelmesebb legyen.

Így hát, mikor Isten azt mondja, álljak meg, gondban vagyok. Lehetne ennek nyugtató értelme is, ám a Szentírásban ez egy gyöngéd, de határozott számonkérés. „Nyugodjatok meg.” „Elég volt.” Az adott helyen és időben Isten egyértelműen az ő harcra kész népéhez intézte szavait. „Hagyjátok abba a harcot.” „Ne küzdjetek tovább.” „Elég legyen!”

Oké, felfogtam.

Világos tehát, hogy napi küzdelmeink során tegyük le a fegyvert, bízzuk Istenre, hogy vívja ki a győzelmet, higgyük, hogy ez be fog következni az Ő tökéletes időzítése és hibátlan terve szerint. Közben pedig pihenjünk meg Benne, és engedjük el a gondokat.

Egyetértően bólintunk, és közben két kézzel kapaszkodunk a gondjainkba. Ha nem rágódunk gyerekeink jövőjén, ki fog? Ha nem aggódunk szüleink egészsége miatt, ki fog? Ha nem búslakodunk kisebb-nagyobb csalódásaink miatt, ki fog?

Isten. Ezt szeretné, ha megértenénk.

Csak ha megállunk, és abbahagyjuk a küzdelmet, ismerhetjük fel az igazságot: Isten gondoskodik.

Bármennyire megőrül is a világ – és látjuk, hogy percről percre bolondabb lesz -, Isten nyugodt a magasságban, és tökéletes, jó akarata teljesülni fog.

„Lássátok, hogy én vagyok az Isten” – folytatódik alapigénk. Eszünkbe juttatja, ki Ő, és mire képes. Mindenek alkotója – beleértve az emberiséget is – tudja, hogyan nyugtassa meg szívünket, csendesítse el elménket, irányítsa a megfelelő irányba életünket.

Hivatásunk közben egyszerű. Maradj nyugton. Higgy. Légy készen. 

Egy őszi délelőttön vidékre indultunk a férjemmel, hogy az új kocsimat kipróbáljam. Szépséges csütörtök reggel volt, sehol egy felhő az égen, semmi nem vetett árnyékot gondolatainkra sem.

A szembejövő kocsisorból minden előjel nélkül kivágódott egy autó a mi sávunkba, és egyenesen felénk tartott. Jó néhány kocsi volt előtte, nem tudott visszasorolni. Nem volt útpadka, se leálló sáv, úgy tűnt, nem tudjuk elkerülni a frontális ütközést.

Egyetlen szó dobolt a szívemen. Nyugalom. 

A pillanat tört része alatt döntöttem, és jobbra rántottam a kormányt. Az út menti füves partra fordult a kocsink, megkerült egy telefonpóznát, egy óriási transzformátort, egy vastag fatörzset és egy nagyon hosszú fehér kerítést.

Mikor végre megálltunk, anélkül, hogy az előzőek közül bárminek nekimentünk volna, csodálatosan nyugodt voltam. Semmi zokogás, semmi sokk, semmi remegés.

Egy másik autó állt meg mögöttünk, mely szintén lekényszerült az útról. „Jól vannak?” – kérdezte aggódó hangon a vezető.

„Jól” – biztosítottuk mindketten, és döbbenten néztünk egymásra. Jól voltunk. És a kocsi is. Világos volt, hogy Isten megóvott minket. Míg én nyugton voltam, ő kormányozott.

Mindez azt jelenti, hogy mindennapi életünkben vegyük le a kezünket a kormányról, szundítsunk, és bízzunk mindent Istenre? No, nem egészen. A kezünk maradjon a kormányon, a billentyűzeten, a fakanálon. Amit végzünk, abban legyünk ott teljesen.

De ha ránk tör az aggódás, emeljük fel Istenhez. Ha támad az ellenség, hagyjuk, hogy Isten bánjon el vele. Isten akkor tudja megváltoztatni az életünket, ha hagyjuk, hogy a gondolkodásunkat megváltoztassa. Mi az első lépés? „Álljatok meg.”

Segíts, Uram, hogy lenyugodjam, ne küszködjem, álljak meg, ne mind járkáljak körbe-körbe. 

Segíts, hogy nyugodtan várjuk,amíg te véghezviszed a megígért győzelmet.

Ámen.