„Semmiért sem aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” 

(Filippi 4: 6-7)

Ha valaha szükségem volt a békességre, ez biztosan egy olyan pillanat volt. 18 hónapos kislányom, Dana, a zárt kórházi ajtó másik oldalán feküdt, csontvelő vizsgálatra várt. 

Három nappal korábban, amikor délutáni alvásából felébredt, véralvadások borították kis testét. A gyermekorvos megállapította, hogy vérében veszélyesen alacsony a trombociták száma. Beutalt minket egy gyermekkórházba egy specialistához, hogy csontvelővizsgálatot végezzenek, hogy kiderüljön, rákos-e.

Úgy terveztük, hogy férjem és két barátunk is ott lesz majd velem, amíg lányunktól mintát vesznek. Az orvosszakértő viszont egy nappal korábban érkezett a kórházba és úgy döntött, hogy azonnal elvégzi a beavatkozást. Az ápolónő óvatosan kivette karjaimból az alvó gyermeket és bevitte a műtőbe- tűt szúrnak a gerincébe, hogy csontvelőt nyerjenek belőle.

Földre rogytam az ajtó külső oldalán és imádkozni kezdtem: ”Uram, ez a vizsgálat nem ér Téged váratlanul, és az sem, ami a gyermekem testével most történik. Köszönöm, hogy vele vagy abban a szobában, és hogy velem is itt vagy. Kérlek, adj nekem békességet és bizalmat abban, hogy Te mindent kézben tartasz.”

Mindannyian tudjuk, hogy milyen tehetetlennek érezni magunkat, amikor egy szerettünk szükségben van. Mindnyájan feltettünk már „Mi lesz, ha ...” kérdéseket.

Mi lesz, ha ez rák?

Mi lesz, ha elveszítjük őt?

Mi lesz, ha nem tudok ezzel megbirkózni?

Az aggodalmaskodás tűnik a legtermészetesebb dolognak, amit ilyen helyzetekben tehetünk. De Isten okkal mondja, hogy imádkozzunk „és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban” (Filippi 4:7) 

Ahogy ott ültem imádkozva a földön, vártam a hangos sírást az ajtó mögül, de nem jött. 

Dana végig aludta az érzéstelenítő nélküli beavatkozást. Még 25 perccel később is aludt, amikor visszahozták karjaimba.

Másnap reggel Dana kapott egy kipárnázott fejvédőt, hogy megvédje őt az ütéstől és hazaküldtek, amíg az eredmények elkészülnek.

Egy héttel később azt az értesítést kaptuk, hogy a csontvelővizsgálat eredményei normálisak. Dana felépülése 6 hónaptól 5 évig tarthat. Két héttel később viszont az orvosszakértő közölte velünk, hogy Dana teljesen meggyógyult, és hogy még soha nem látott egyetlen gyermeket sem, aki ilyen hamar és ilyen mértékben felépült volna.

Ma Dana egy teljesen egészséges 23 éves főiskolai végzős lány. Nem nevezném őt orvosi szenzációnak- inkább úgy gondolok erre az egészre, mint életem meghatározó pillanatára, ahol Isten kimunkálta bennem a Benne való bizalmamat és amikor megtanított arra, hogy sokkal jobb imádkozni, mint aggódni.

Hálás vagyok, hogy sok éve megtapasztalhattam mindezt, mert megmutatta, hogy én nem tudom és soha nem is tudtam irányítani, vagy kézben tartani a lányom egészségét, életét és sorsát. Megtanította, hogy hol van békesség: nem a kedvező körülményekben, vagy az érzésben, hogy „minden jól megy”, hanem Isten gondviselő tenyerén. Bármi történjék gyermekemmel, vagy velem, tudom, hogy az Ő akaratából történik.

Végül, ezek a múltbéli tapasztalatok erősítik a hitemet amikor elkezdek aggódni, kételkedni, vagy félni gyermekem vagy a magam életével kapcsolatos dolgok miatt.

Uram, köszönöm, hogy Téged nem ér váratlanul semmi, ami gyermekem, vagy az én életemben történik. Tudom, hogy gondviselő tenyeredben hordozol, és hogy Te hatalmasabb vagy minden „Mi lesz, ha ...” kérdésnél, ami aggodalmaskodásra késztet. Atyám, Rád bízom a szívemhez legközelebb állókat.  Ámen.

(Forrás: proverbs31.org 2016.06.21 Finding peace in the what if moments, fordította: Király Monika, kép: pinterest)