HIT REMÉNY SZERETET

Megható történet

12 éve | [Törölt felhasználó] | 0 hozzászólás

A beszélő Fák

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:

- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok-sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.
A második fa is elmondta vágyát:
- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!
A harmadik fa is beszélni kezdett:

- Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.
Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:
- Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos -, és
nekifogott, hogy a fát kivágja.

A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.
A második fánál is megszólalt egy favágó:
- Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte. A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.
Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte, reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt:
- Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.
Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istállóba és megtöltötték szénával.
A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.
A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.
Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istállóba, ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.
Ismét elmúlott sok-sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: „Béke veled!”. A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.
Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre, amit azután felállítottak a dombon. A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került Istenhez, mert Jézus testét hordja magán.
Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.
Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték. Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így szólt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyerekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg, és úgy halnak meg mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságot jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magunkat, saját magunkhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzéseiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásul megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:
- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.

A szivárgó cserépedény

Kínában egy víz hordozónak volt két nagy cserépedénye.Annak a botnak egy-egy végén lógtak,amit a nyakában hordott.Az egyik edényen volt egy repedés,míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény,már csak félig volt vízzel.Két teljes évig ez így ment,mindennap a víz hordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére,hisz tökéletesen csinálta.De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét,és nyomorultnak érezte magát,hogy csak fele annyit tudott teljesíteni.A két év keserűség után egyik nap megszólította a víz hordozót a pataknál. Szégyellem magam,mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A víz hordozó így válaszolt a cserépnek: -Észrevetted,hogy az ösvényen a virágok csak a te oldaladon nyílnak,s a másik cserép oldalán nem?Ez azért van így,mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról,és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára.Minden nap te locsoltad őket,amíg visszasétáltunk.Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat,hogy az asztalt díszítsem velük.Ha nem lennél olyan,amilyen vagy,akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk,a saját különleges hibáinkkal.De ezek a törések és a hibák teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé.Csak el kell fogadnunk magunkat és mindenki mást is olyannak,amilyen,és meglátni a jót másokban.Hisz Isten szemében mindennek és mindenkinek egyedi,fontos és áldott helye és feladata van.

Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot.

Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé, aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp, pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a fáradtságot. Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen. És ráadásul egész idő alatt le sem veheted róla a tekinteted, mert akkor szem elől tévesztheted a gyönyörűséget. De ha elég ideig vársz, és folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni. Ez az a pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd el, amiért eddig fáradoztál.

Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést, amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó. Nem azt mondom, hogy a szerelemhez ennyi ügyesség, kitartás és önfegyelem kell, de igen. Nem mennék bele a vénuszi-marsi analógiákba, egy biztos: millióból egyszer fordul elő, hogy a dolgok maguktól csodálatosan alakulnak, egyéb esetekben (tehát mindig) egy kicsit igazítani kell az eseményeken.

Például nem lehet egy helyben ülni, és csak várni, hogy a legszebb pillangó berepüljön az ablakon. Muszáj kinyílni, új utakra bukkanni és új játékszabályokat felfedezni. És aztán be is tartani azokat, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. A lepke akkor a tiéd, ha engedi, hogy a tenyeredbe vedd anélkül, hogy a szárnyaihoz érnél. Ez ám a mutatvány... Képesnek lenni kivárni, és képesnek lenni a nagy lelkesedésben annyira finoman, óvatosan összenőni az érzéssel, hogy megmaradjon a repülés is, a varázs is és a szépség is. Ahogy egy pillangónak sincs előre rögzített napirendje, a szerelmet sem lehet tervezni. Egyszerűen megtörténik. És egy nap, ahogy a szárnyait csodálva kilépsz a saját korlátaidból, kinyílik a szemed a szerelemre. Akkor a tenyeredbe veszed, és csak csodálod a szépségét. Érezni fogod, ott mélyen, egészen belül, hogy végre neked is van lepkéd, amit csodálhatsz, szerethetsz, aki türelemre és a szabályok tiszteletére tanít, új magasságokat mutat és sosem-volt helyekre vezet. És ami a legszebb az egészben: a lepkéd mindennél boldogabb, hogy te vagy neki.

Címkék: a beszélő fák