„Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” 2Kor 5,17

Tipikus családi jelenet volt, a szüleimnél nyaraltunk. Anyám, kicsit hamisan, dúdolt valamit a konyhában. Apa a kopott kék nyugágyon heverészett. A férjem, a bátyám és az öcsém a tévében közvetített focimeccsről beszélgettek. A kisebb gyerekek társasoztak, a nagyobbak megtárgyalták a lányom sikeres felvételijét a főiskolára. Néztem őket, és hirtelen rácsodálkoztam a jelenetre. Várjunk csak! Mióta vagyunk mi „tipikus család”?

Múltbeli emlékeim alapján sosem kerülnénk egy Hallmark reklámba. Édesanyám 15 évesen szülte első gyermekét. Elvesztette a talajt a lába alól, mialatt igyekezett megfelelni az anya- és feleségszerepnek. Fiatal férje szavakkal és tettekkel is bántalmazta, míg aztán 20 évesen lelépett. Anya egyedül maradt terhesen – engem várt -, de talált egy jó embert, akivel később összeházasodtak.

Ám a magával hozott múltbeli teher rányomta a bélyegét erre a kapcsolatra, s később a családi életünkre is. Öngyilkossággal fenyegetőzött. Dührohamai voltak. Megvert minket. Bocsánatért esedezett. Ha megadtam magam a szeretetnek, másnap vagy egy hét múlva újabb jelenet törte össze a szívemet. Ezért inkább megkeményedtem.

Ugorjunk 25 évet. Már nem vagyok gyermek. Fiatal felnőtt gyermekeim vannak. Isten meggyógyított a szívemet.

Ahogy ott álltam a szobában, s néztem őket, rádöbbentem, hogy még mindig a múlt szemüvegén át tekintek rájuk. A neheztelést, a dühöt már elengedtem. Tudtam szeretni a szüleimet, de még mindig sérült családként tekintettem magunkra. Kapcsolatainkat még sok szálon ez a koncepció határozta meg.

Lélekben hátraléptem, hogy alaposabban megnézzem a többieket. Most milyen ember édesanyám? Mivé fejlődött? Észrevettem, hogyan működött Isten, mivé alakította az életét?

Nem, nem vettem észre. És ebben sajnos nem voltam egyedül, a testvéreim sem fogták fel. Tehetett anya bármit, viselkedhetett bárhogy, a homlokán ott volt a skarlát betű.

Pedig hosszabb ideje vagyunk „normális” család, mint ameddig rossz, „diszfunkcionális” család voltunk. Ideje volt belépni a jelenbe, s hátunk mögött hagyni a múltat.

Aznap váltam gyermekből végleg felnőtté. Elgondolkoztam, mit képes tenni Isten egy tönkrement élettel is. Örvendezni tudtam a változáson, ami édesanyám és családunk lelkében végbement. Ez az öröm nemcsak engem újított meg, de megváltoztatta édesanyámat és a kapcsolatunkat is. Valahogy megérezte, hogy új fejezet kezdődik. A bűntudat terhe csökkent, ahogy a szemembe nézett, s annak láthatta benne magát, amivé alakult, amivé lett.

Többször nyaraltunk már együtt azóta. Anyám még mindig hamisan dúdol. Még mindig én készítem a desszertet. De amikor a családunkra nézek, már nem csak egy családi összejövetelt látok, hanem egy képet, mely Isten kegyelmét ábrázolja.

Drága Jézus, felismerem-e a csodákat, amiket családtagjaimban véghezviszel? Még mindig neheztelek, hiába változott meg az illető? Újítsd meg, kérlek a tekintetemet. Lássam meg az újrafestett képet, nyújtsam ki valaki felé irgalmadat, amit olyan bőkezűen osztottál nekem. Jézus nevében, Ámen.

forrás: E T. Suzanne Eller ncouragement for today