Egy őszi hideg szeles késő délután, 

Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. 

Magányos volt, s hideg szíve, 

Senkit sem szeretett, senki sem szerette. 

Kigyúltak már azt utcai fények, 

S erősebben fújtak a fagyos szelek. 

Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, 

Lépteit jobban megszaporázta. 

Kopott vaskapujához érve, 

Zsebében kulcsát keresgélte. 

Megtalálta, elővette, ám leejtette, 

Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. 

S akkor, a kerítése tövében előbújó kisvirágot észre vette. 

- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan. 

A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan, 

- bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem. 

A férfi a vállát rándítva mondta – én ilyent nem kértem. 

Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. 

Kopott kabátját hanyagul ledobva, 

Kályhájába tüzet rakva 

Kavargott benne a kislány mondata. 

- minek nekem virág? – mormogta. 

Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, 

Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe, 

- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. 

Majd felkelt, konyhájából a nagykést magához vette, 

Kiment, s a kisvirágot óvatosan a földből kivette, 

A házba bevitte és gondosan elültette. 

Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak, 

Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. 

Kislány szelíden szólt, s rámosolygott. 

- látom bácsi, bevitted a virágot. 

Be – válaszolta, majd elballagott. 

Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, 

Várja a kisvirág, mely az ablakában ül. 

A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, 

A férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. 

Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette. 

Hanem egy nagytábla csokit levett a polcról és kosarába tette. 

Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva, 

Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. 

Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett, 

Idős néni jött elébe – jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok, 

- a kislány beteg lett, kórházba van – mondta a nénike 

– a nagymamája vagyok. 

A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett. 

-Hová- hová – szólt egy nővér 

– egy kislányt keresek ma beteg lett – 

- ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett. 

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. 

Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából, 

Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. 

Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta, 

- köszönöm – összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. 

Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra 

– köszönöm – csak ezt az egy szót mormolta. 

Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kisvirágját magához vette, 

A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette. 

- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam, 

Látod? Most ezt visszaadtam, 

Már tudom, megtanultam, 

Mi az, hogy szeretni, 

Hogy néha meg kell állni, 

Másokkal is törődni!