Fiatalos, mozgékony nagymamával beszélgettem nemrég, aki rajongva emlegette unokáit. Boldog nagymama: naponta viheti és hozhatja a kicsiket óvodába és haza. Sokszor főz is nekik. Mennyivel szerencsésebb a szomszédasszonyánál, akit a menye a gyerekek közelébe sem enged! „Csak a tanácsaimat nem fogadják meg a gyerekek” – teszi hozzá tétován.

Unokák és nagyszülők

Az emberek közötti kapcsolatokban a hozzátartozókhoz fűződő kapocs a legkézenfekvőbb. Micsoda ajándék, ha a fiatal anyukának van segítsége, és nincs része olyan fájdalmas tapasztalatban, amelyet egy költőnő így fogalmazott meg: „Dolgozni kénytelen anyácskák / ablakom alatt hajnalonta / rohannak síró gyermekekkel, / s nem számíthatnak irgalomra” (Fésűs Éva, Szeretném elmondani még, Berzsenyi Kiadó 2004). Mert segítségre ma igazán nagy szükség van, nem csupán a gyermekszülés utáni napokban, hanem később is, folyamatosan: babavigyázás, sétáltatás.

Budapesten, a Szarvas Gábor úti templommal szemben van egy játszótér, ahol kőből készült ping-pong asztalok is vannak. Régebben többször megálltunk ezen a helyen, mert kicsi gyermekeim szerették a szabad teret, és itt ütögetni a ping-pong labdát. Ekkor tapasztaltam, hogy hány nagypapa jött el unokáival vasárnap délelőttönként az apróságokat kocsiban tolva, a nagyobbakat sétáltatva, hogy aztán együtt játszanak a téren. Hány és hány nagypapa és nagymama énekelget, mesélget unokáinak! Hányan örülnek a találkozásnak, készítgetnek csöpp kezekbe való ajándékokat! Vajon olyan mértékben vehetnek részt életünkben a tanácsaikkal is, mint amennyi fáradtságot elfogadunk tőlük?

„Szólni nem szabad…”

Egy kirándulás emléke idéződik elém, sűrű erdő, lombos fák… A gyalogúton anyukám – fél szeme a minden lepkénél, bogárnál, hüllőnél megálló nagyobbik gyerekünkön – Cs. néni mellett halad. Halkan beszélgetnek, kissé lemaradva a fürgébb lábúak mögött. Cs. néni fia és menye első babájukat várják. A fiatalok megelőzik az előttük haladó mamákat. Cs. néni észrevesz valamit, szól is nyomban: „Miért van fiam annyira kinyitva az inged?” A sűrű lombok között a kullancsok miatt jobb zárt ruhában járni, az egészségügyben dolgozó mama ezért szól, és nem azért, hogy „szekálja” a fiát. De fia válasza nem késik: „Mert nincs rajta gomb.” De már sietnek is tovább, így nem hallhatják – talán jobb is - , hogy: „De hát amikor vasaltátok, miért nem varrtátok fel?” Azután pajkosan két válla közé rántja a fejét, a másik mamára néz: „Jaj, elfelejtettem, hogy szólni nem szabad!”

Tiszteletre méltó mértéktartás.

Ha nem kérik ki a véleményüket, akkor nem szólnak. Abból nem lesz vita. Mert hátha a fiatalok másképp látják.

Például a szerelmes férjet nem érdekli, hogy a leszakadt gombot kis felesége a vasaláskor elfelejtette felvarrni. Meg hogy nem készített elég zoknit sem, és a pólókat összegyűrve dobta a csomagba. Most nem érdekli. Csakhogy a mama már valamivel többet élt és többet tapasztalt. Tudja, hogy egy-két év, és bizony a hímporát hullató szerelem nem fordul akkor megbecsülésbe, tiszteletteljes szeretetbe, ha a fiatalok közös élete tele lesz kényelmetlenséggel, szemet szúró rendetlenséggel.

Eleinte a fiatal feleség is könnyen tolerálja férje hanyagságát, esetleges nemtörődömségét, tétlenségét. Ez azonban megváltozik, ha már az utódokról kell gondoskodni, és túlságosan egyedül marad a jövedelemszerzésben, annak beosztásában és a gyermeknevelésben.

Az is vitathatatlan, hogy néha nagy kárt okoznak a szülők a folytonos beleszólásaikkal, irányításukkal. Intézkednek a fiatal házasok helyett, mintha azok még kiskorúak lennének. Bizony, néha végzetes kárt okoznak, nem csupán a formaságok terén, ami leggyakrabban a házasfelek válásával végződik, hanem megkeserítve egy életre lélekben őket. Ez az egyik véglet, a másik pedig az, ha idősödő szüleinknek csak a segítségét vesszük igénybe, tapasztalataikat pedig lebecsüljük, tanácsaikat mellőzzük.

Új kor, új szelek – de jó ez így?

Régebben az idős embereknek nagy tekintélyük volt. Tapasztalataikat nélkülözhetetlennek tartották – ma viszont teljesen megváltozott a helyzet. A változás az emberi kapcsolatok alakulását gyökeresen befolyásolta. A társadalomnak is megvan a súlyos felelőssége abban, hogy nem humanizálta a nyugdíjas kor és a hivatást gyakorló életszakasz közötti átmenetet. Emiatt különösen felértékelődött a családi életben betöltött szerep. Ha azonban itt sem lesz szükség az idősödő férfiak és nők tapasztalatára, akkor a szomorúság és a fölöslegesség érzése uralkodik el. Nem csoda, hogy ebben az életkorban hirtelen megnövekszik – különösen a férfiak körében – az öngyilkosságok száma.

Kétségtelen, kivételek mindig lesznek: morcos, önző, rossz indulatú nagyapák és nagymamák, apósok és anyósok. De szerencsére nem ez a többség. Öregedni ugyanis nem feltétlen leépülést jelent. Gyakori a betegség, de a fiatalok is lehetnek betegek. Ahol leginkább be kellene ezt látni, az éppen a család. Nem lehetnek mellőzhető, háttérbe szorított mellékszereplői életünknek az áldozatos nagypapák, nagymamák, nagynénik, nagybácsik. Anyagilag is sokszor gazdagabbak a fiataloknál, pedig kevesebb a jövedelmük – mégis szívesen adnak belőle. Pontosan ez az, amiért szükségünk van rájuk, a tapasztalataikért: hogyan képesek megtakarításra, miképpen gazdagabbak a kevesebből. És ami fő, hogy nem a pénztárcájuk a vastagabb.

Nem, nem. Több van a gondolatok tárházában, a szívükben, minden mozdulatukban! Nem szabad félni, hogy a fiatalok nem tudnak „labdába rúgni” mellettük. Valamikor ők is vártak türelemmel, amíg kellően tapasztaltakká váltak. „Csak bukdácsoló patakok csevegnek / folyók a torkolatnál csendesednek” – írja Áprily Lajos Kérés az öregséghez c. versében. Nem is szükséges és kötelező minden tanácsot megfogadni, mérlegelhetjük, hogy alkalmazzuk-e őket vagy sem. De kikérni a tanácsukat, annyira nehéz ez? Valóban fölösleges, netán káros?

Attól, hogy a rohanó technikával nem tartanak mindannyian lépést, még bölcsebbek lehetnek, mint az utánuk jövők. (Talán még abban is, hogy mértéktartóbbak, óvatosabbak a „technikai forradalmakkal”: láttak már eleget, járt azokkal már éppen elég hátrány is!) Bőven van mit megbecsülni és tisztelni szüleinkben, nagyszüleinkben. Becsüljük meg őket, amíg itt vannak, amíg lehet!

Kökényes Zsuzsa,

lelkész