Egy egyszerű csütörtöki nap volt akkor, majd kétezer éve.

Lassan csitult Jeruzsálemben és környékén a Jézus feltűnése, sok-sok gyógyítása és tanítása, majd elfogatása és keresztre feszítése körüli zaj, forgatag.

Ugyan emberek tucatjai, sőt százai állították, hogy találkoztak a feltámadott Úrral, de hát ez olyan hihetetlennek tűnt az emberek többségének, hogy inkább a feltámadott Krisztus keresése helyett a biztos kenyérkeresethez fordultak. Fogták a kapát, az ekét, a szerszámokat, vagy éppen a halászhálót, s mentek a földekre, a mezőre, mentek halászni, kereskedni, egyszóval a mindennapi dolguk után. Mentek, ezen a hétköznapon, ezen a csütörtökön is.

Eközben egy pár tanítvány, akik közel voltak, közel maradtak az Úrhoz, az Olajfák hegyére, a jól megszokott találkozási helyre mentek a Mesterrel. A Mester tanította őket. Azt mondta nekik:

„Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” (ApCsel 1:4-5)

A tanítványok meg csak néztek, csodálkoztak, értetlen, kikerekedett szemekkel, s olyan gyengének, olyan tehetetlennek érezték magukat. Aztán még hallották, ahogy a Mester azt mondja:

„… erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8)

Aztán látták, ahogy egyszer csak felemelkedik közülük, ahogy felhő takarja el Őt a szemük elől. „Amint Jézus távozása közben feszülten néztek a tanítványok az ég felé, íme két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta:

 ,,Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1:10-11)

Ha Jézus felment volna a mennybe úgy, hogy nem hangzik el egyúttal az itt maradókat megerősítő üzenet, hogy Ő visszajön, vajon ünnep lenne-e ez a csütörtök?

Ünnep lenne-e, örömteli nap volna-e, vagy csupán a Jézussal megszakadt kapcsolat emléknapja?

Nem a magukra maradottság félelme és üressége kellett volna-e, hogy erőt vegyen a tanítványokon? Nem kellett volna-e ennek a vezető nélkül maradt maroknyi krisztusi közösségnek a semmibe tűnnie rövidesen? De nem ez történt! Nem tűnt el, nem oszlott fel, nem semmisült meg, hanem valami egészen különös módon, emberi logikával szinte megmagyarázhatatlanul, megerősödött, hihetetlen növekedésnek indult, s erősödik, növekszik a Krisztus népe ma is, akkor is, ha Európában mi nem is ezt tapasztaljuk.

Mert az Isten népe nem maradt Isten élő jelenléte nélkül! Nem maradt pásztor nélkül a nyáj, vezető nélkül az egyház.

Mert aki ma is hajlandó a mindennapok, a hétköznapok mindennapi, hétköznapi tennivalói közepette is a találkozásra az Úrral, az megtapasztalja az egykori tanítványoknak, a mindenkori tanítványoknak tett kijelentésének valóságát: „… íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!”

(Máté 28:20)

Velük volt, vele volt minden egykori tanítvánnyal, … és velünk is itt van! Még nem, most még nem test szerint, de Szentlelke által nagyon is valóságosan.

Erővel ruházva fel, a hit, a Lélek erejével a köréje gyűlőket, az övéit. Utat mutatva nekik. Vezetve őket.

Kedves Olvasók, ne a menny távoli magasában keressük a test szerint ma még meg nem pillantható Urat!

Ne a távolban akarjuk meglátni, a messzeségben akarjuk felfedezni Őt! Mert itt van, s ha mi itt együtt vagyunk, akkor nem baj, ha minket is megdöbbent a csoda, s álmélkodva eszmélünk rá, hogy ez a jelen lévő Úr nekünk is utat mutat, minket is – a Szentírás által, határozott szavakkal, üzenetekkel – vezet.