Munkánk során emberi tragédiák tucatjainak szemtanúi vagyunk, melyek- valljuk be, bizony megviselnek bennünket, néha a szakadás határáig feszítve idegrendszerünk láthatatlan húrjait.

     Egy forró nyári délutánon játszódott le ez a tragikus történet, mely mély nyomot hagyott nemcsak bennem és bajtársaimban, de a helyszínen lévő tűzoltókban, rendőrökben is.

     Egy szívbeteg ellátása és kórházba szállítása után lassan haladtunk állomáshelyünk irányába. A forgalom csigalassúsággal vánszorgott a főúton. Az út mindkét oldalán aranysárga színben pompáztak a búzamezők, néha törte meg ezt a sárga tengert egy-egy vörös pipacsokból álló kicsiny sziget.  Megborzongtam. Akaratlanul is a vér vörös színe jutott eszembe. Kánikula volt, a nap izzott az égbolton, a forró aszfalt szinte égett alattunk,a menetszél se jelentett felfrissülést számunkra.

     Mindjárt otthon leszünk. Az egyik település előtt lévő élesen jobbra ívelő kanyarban pár személygépkocsi állt az úttesten. Amint meglátom őket, egy megfoghatatlan, rossz érzésem támad. Közelebb érve már látom, miért is állnak ott valójában. Egy sötét színű személygépkocsi, melynek a márkáját már nem lehetett megállapítani, vélhetően nagy sebességgel hajtott be a kanyarba, kisodródott és oldalával egy fának ütközve felismerhetetlenségig összeroncsolódva állt meg.

Mindhárman villámgyorsan a gépkocsi mellett vagyunk, készen arra, hogy tegyük azt, ami hivatásos életmentőktől ilyenkor elvárható. Azonban megoldhatatlan akadályba ütköztünk.

A tető, az ajtók és a motor annyira rágyűrődött az utastérre, hogy nem tudtunk hozzáférni a bent lévőkhöz. Az egykori  szélvédő helyén találtam egy szabad nyílást, amit a szétrobbant légzsák maradványai függönyként fedtek el előlem. Gyors, határozott mozdulattal kitéptem a belátást akadályozó szövetdarabot és térdre ereszkedve benéztem az utastérbe. Egy pillanatra szinte megállt a szívem a látványtól, hogy aztán az adrenalintól egy őrült ritmusba kezdjen.

    A vezetőülésben ülve egy velem egykorú fiatalembert pillantottam meg, amint engem nézett. Szájából élénkpiros, habos vér ürült minden kilégzésre, riadt szemeivel engem néz. Nem értem el a kezemmel, hiába próbálkoztam. Kezemet felsebezték az üvegszilánkok, cipőm talpa a forró motortól olvadásnak indult,ezért testhelyzetet változtattam. Hátam mögött a távolban már hallom a  tűzoltóautó közeledő síró hangját. Szólítom a sérültet, de nincs ereje válaszolni, csak néz engem. Kérdezem tőle,hogy érti- e, amit mondok.

Észrevehetően bólint.

Következő kérdésem  az,hogy utazott- e más is vele. Tagadólag egyszer megrázza fejét. A helyszínen lévő szemtanúk szerelővassal próbálják az ajtót felfeszíteni, de a kocsi nem akar a haldokló foglyától megválni. A fiatalember fejtartása egyre erőtlenebb, majd egy utolsó sóhaj kíséretében  rendellenes tartásban  csuklik a mellkasára. Hívó szavamra sem reagál, hiába szólítgatom. Pólóm már izzadságban úszik, mikor felegyenesedem.

Vége. Ennyi volt egy élet. Röpke három perc volt,de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

 Szótlanul nézek a helyszínre érkező tűzoltókra,bajtársaim röviden tájékoztatják őket a helyzetről. Fásultan nézem, ahogy elkezdik a műszaki mentést, mindig csodálom őket, milyen összehangoltan tudnak dolgozni,de most ezt észre sem veszem,szótlanul nézek magam elé. Dolgoznak a hidraulikus vágók, a fém csikorogva, lassan utat enged a tűzoltóknak. Negyedóráig tart, mire jelzik egymásnak , kivehető az elhunyt teste.

Óvatosan a letaposott fűre fektetik,úgy bánnak vele, mint egy porcelánkészlettel. Megvizsgálva megdöbbenünk a sérülésein. Mellkasa, medencéje teljesen összetört, már az is csoda,hogy túlélte az ütközést..

Kimérten a mentőhöz megyek,hogy a fekete fóliát elhozva a kíváncsi tekintetek elől „elrejtsem” a testet. Egy autó fékez éles gumihangokkal a tűzoltóautó mellett és egy 50-es éveiben járó nő fut zokogva az összetört autó felé. Könnyedén  lerázza magáról az őt feltartóztatni akaró megtermett rendőrt, pár ugrással a földön fekvő test mellett terem.

Azt hiszem, az ilyen helyzetek kezelésére soha nem lehet felkészíteni senkit. Az ismeretlen nő letérdel, ölébe fogja a fiú fejét, lágyan simogatja annak szőke fürtjeit és szívszaggató zokogásban tör ki.

Mindenki megdöbbenve áll földbegyökerezett lábbal , senki sem mozdul.

Számunkra ő nem egy ismeretlen nő többé, hanem egy édesanya, aki most mérhetetlen fájdalommal van tele. Zokogása csendes sírássá halkul. Még mindig simogatja a vértől maszatos arcot,amikor csendesen mellé lépünk. Ránk emeli könnyes tekintetét, miközben kezével egy ősz hajtincset igyekszik arcáról hátrasimítani.

Az élet már számtalan barázdát vájt meggyötört arcára,de vonásai ettől még megnyerőbbek.

Lágyan, két finom kezébe fogja kérges tenyeremet és köszönetet mond azért,hogy megpróbáltunk segíteni. Egy szót sem tudok szólni csak köszönésképpen bólintok neki,érzem, szemeim sarkába lassan egy-egy könnycsepp  gyűlik össze. Izomzatom alig akar engedelmeskedni a felsőbb utasításnak, amikor arrébb akarok lépni. Csak az agyam forog őrült sebességgel.

Szakmailag nem tettünk,nem tehettünk semmit, csak emberként viselkedtünk egy nehéz helyzetben  és mégis hálás nekünk. Megkér,hogy hadd  karoljon meg, miközben visszamegy a kocsihoz. Közben elmondja, hogy a szomszédja hozta a rossz hírt, ő is hozta ki ide. A tömeg szótlanul utat nyit nekünk, mindenki a történtek hatása alatt van. A szomszédja csendesen kinyitja neki a kocsiajtót , óvatosan segítek neki leülni. Hálásan rám néz, most mintha több barázdát vélnék felfedezni az arcán.  Elbúcsúzok.                 

      Csendesen az állomáshelyünkre vonulunk. Most már észre se vesszük a forróságot, csak az útszéli pipacsok  vöröslenek még jobban a szemem előtt.          

      Következő tavasszal  ránéztem arra a fára. Már gyönyörű virágban pompázott, csak a törzsén látszottak a soha be nem gyógyuló sérülések.   

128  ÉVE  EZEN  A NAPON :