„De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek.” 

JSir 3,21

Sírtál már addig, míg elapadtak a könnyeid, s a szíved darabokra tört? Mondtad már: „Minden reményem elveszett”? Ha igen, akkor már hárman vagyunk: te, én és Jeremiás.

Sosem felejtem el azokat a hosszú éjszakákat, amikor álomba sírtam magam. Néha csendben hulltak a könnyeim, máskor hangos kiáltásokkal dörömböltem az Úr ajtaján: „Miért, Uram? Mit vétettem? Miért nem segítesz?” Az imádság végén a „legyen úgy, ahogy Te akarod” közben reméltem, hogy nem az az akarata, ami annak látszik.

Ezeken az éjszakákon néha a paplan alatt összegömbölyödve a fal felé fordultam, s reméltem, hogy imádságom meghallgatásra talál. Máskor, míg álomba sírtam magam, úgy éreztem, minden elveszett, a helyzet reménytelen.

Jeremiás, a siránkozó próféta, szintén reménytelen helyzetben találta magát, amikor végignézte, hogy a babilóniaiak lerombolják az Úr Templomát. Összetört a szíve. A Templom egyes elemeit, a víztartályokat, a koppantókat elrabolták, Babilonba vitték, és hamis istenek imádásához használták fel.

Jeremiás Isten üzenetét hirdette Júda és Jeruzsálem népének. A közvetlen jövő Isten népe számára a fenyítés volt, valamint Jeruzsálem és a Szent Templom lerombolása. Jeremiás elvégezte a feladatot, de büntetés, nevetségessé válás, üldözés, börtön volt a jutalma.

Jeremiás sírt, amíg minden könnye elapadt. Szívét hasogatta a fájdalom Jeruzsálem és Isten népe miatt. Gyötrődve panaszolta: „Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban!” (JSir 3,18).

Aztán a kétségbeesése reménykedésre váltott. Remélni kezdett abban, amire emlékezett.

Mind ismerünk valakit, akinek reményre van szüksége; talán nekünk magunknak van rá szükségünk, ezért jól fog ma, ha megtudjuk, mire emlékezett Jeremiás. Mert ami eszébe jutott panaszkodása közben, arra bátorította, hogy reménykedni kezdjen. Az emlék megváltoztatta a jelen szituációhoz való viszonyulását. Jeremiás reménykedni kezdett, és mi is reménykedhetünk, bármilyen helyzetben vagyunk. A Siralmak 3, 21-24-et olvasva szinte halljuk, ahogy Jeremiás hangjában a panaszt felváltja az optimizmus. Lelki szemeink előtt látjuk, hogy arcvonásai felderülnek. Ami eszébe jutott, kiemelte őt a kétségbeesés verméből a reménykedés szintjére. Ezt teheti velünk is. Mire emlékezett Jeremiás? Hogy a Szövetség Istene:

- változatlanul, mindig szereti őt

- új meg új kegyelmekkel árasztja el

- hűsége nem ér véget

- Ő az ő öröksége, osztályrésze.

Isten Igéje él és cselekszik. Arra szolgál, hogy teljesen átalakítson minket. Igazsága megváltoztatja szavaink hangnemét, perspektívánk irányát. Kétségbeesésem éjszakáin szerettem volna, ha a körülményeim megváltoznak. Sírtam, míg elapadtak a könnyeim. Gyakran tovább rostokoltam a fájdalom szakadékában, mint kellett volna. De ha eszembe idéztem Isten hűségét és a Tőle kapott kegyelmeket, arcvonásaim megenyhültek.

Megváltoztak-e a körülmények attól, hogy emlékeztem? Nem. Én változtam meg. A reménykedés azt jelenti, hogy bizalommal várakozol. Azokon a nehéz éjszakákon ezt választottam végül.

Ha szükséged van most reménységre, válaszd ezt te is: emlékezz Isten hűségére, szeretetére, kegyelmére, amit megtapasztaltál, mikor a körülményeid mostohák voltak. Kezdj el reménykedni!

Uram, úgy szeretnék reménykedni, de a körülöttem zajló élet ijesztő és bizonytalan. Segíts, kérlek, hogy tudjak remélni. Segíts, hogy újra meg újra eszembe jusson hűséged, szereteted, kegyelmed, amit már annyiszor bizonyítottál. Előre megköszönöm Neked mindazt, amit tenni fogsz. Ámen.