A mondat folytatása.
Évekig jártam heti rendszerességgel az egyik nagy magyarországi börtön fegyház részébe. Közvetlen kapcsolatba kerültem néhány kemény fickóval.
Ők már nem kispályás bűnözők voltak. Mindegyikük jóval több, mint tíz évet kapott. Gyilkosság, rablás és hasonló súlyú bűnökért voltak elítélve. Voltak köztük néhányan, akik nagyon sajnálták, és bántotta őket, hogy a haverok bűnét most nekik kellett elszenvedni, hogy igazságtalan, részrehajló volt a bíró, nagyon sajnálták, hogy gyenge ügyvédet kaptak és azt is sajnálták, hogy nem voltak elég figyelmesek a tett elkövetésekor, ezért buktak le. Nagyon sajnálták.
Így is lehet valamit „nagyon sajnálni” és szomorúnak lenni miatta.
De van, amikor a „nagyon sajnálom” mögött konkrét, saját magam által elkövetett – mentegetés nélküli – bűnök vannak.
Sajnálom, hogy rád kiabáltam. Sajnálom, hogy összetörtem a vázát. Nagyon sajnálom, hogy elfelejtettelek fölhívni. De az ennél komolyabb bűnöket is meg lehet bánni, szomorúnak lenni miattuk és nem keresni kifogást, hanem fölvállalni.
Olvastam valahol egy történetet. A király álruhában bement a börtönbe, és ott elbeszélgetett a rabokkal. Mindegyik elmondta, milyen banális tévedés áldozata, hogy mennyire bánja, hogy észrevették, hogy a barátai az egészet rákenték, elálltak mögüle. De volt egy rab, aki könnyeivel küszködött, és őszintén azt mondta: szégyellem magamat, hogy szegény szüleim fejére szégyent hoztam. Nagyon bánt, hogy képes voltam ezt a bűnt elkövetni. Most méltán vagyok itt. Megérdemeltem. A király ránézett, majd a többi elítéltre, és azt mondta: Azért, hogy meg ne rontsa ez a bűnös ember a ti ártatlanságotokat, és nehogy még titeket is bűnre csábítson, őt szabadon bocsátom. Eddig a történet.
A ma reggeli Ige így hangzik: „Az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság meg halált szerez.” 2Korintus 7:10.
Ugye, most már érted, mi a különbség a nagyon sajnálom, és a nagyon sajnálom között?
Kommentáld!