A kereskedő felesége reggeli áhítatra indult a templomba. Ahogy kilépett a kapun, megbotlott egy kőben és teljes hosszában elvágódott. Várandós volt, terhességének harmadik hónapjában.

Sikoltására kiszaladtak a cselédek, felemelték az úrnőt, bevitték és lefektették.

– Hívjátok az uramat... – suttogta az asszony, de alig mozdultak a szolgálók, már sietve jött a házigazda is. Leült az ágyra, megsimogatta az asszony lecsüngő kezét.

– Doktort! – parancsolta a tétován ott ácsorgó cselédeknek, aztán a feleségére tekintve ezt mondta: – Nincs semmi baj, kedves...

Amikor az öreg doktor megérkezett, a kereskedő kiment a szobából és a kapu előtt megkereste azt a vétkes követ. Nekigyürkőzött, kicibálta a helyéről, aztán teljes erejéből az utca kövezetéhez vágta. Szikrázva pattant apró. darabokra.

– Átkozott – lihegte a kereskedő –, és éppen az én kapum előtt... Kit okoljak érte?! Kit?!

Erőtlennek érezte magát, idegesnek, alig várta, hogy az orvos befejezze a mustrát. Legszívesebben berohant volna a házba, hogy minél előbb megtudjon mindent. Óráknak tűnő percek vánszorogtak ezalatt.

– Minden lehetséges – jelentette ki a doktor a vizsgálat után. – Világra hozhat egészséges gyermeket is, de éppenúgy esendően nyomorultat. Vagy akár halottat. Bízzunk Istenben, uram.

– Nem akarok nyomorékot! – kiáltotta a kereskedő. – Bizonyosságot szeretnék, tudni kívánom a valót!

– Istentől kérdezze... – tárta szét a kezét az orvos. – Tőle, aki látja a nem láthatót is.

Egy hétig feküdt a kereskedő felesége és amikor felkelt a betegágyból, igyekezett nem gondolni az esetre. De az ura szótlan volt, komor, csüggeteg. Többször elment otthonról, a barátok társaságát kereste. Aztán egyszer maga mellé ültette asszonyát és ezt mondta neki:

– Meglátogattam a menhelyet és szörnyű látványban volt részem. Megannyi torzszülött nyújtogatta felém a kezét, bambán rámmeredve, idétlen, makogó hangon kéregettek. Aprópénzt szórtam szét közöttük, de a kezem remegett és megszédültem attól a töménytelen nyomorúságtól.

Az asszony sírt. A kereskedő nem vigasztalta. Keményen, makacsul hallgatott. „Az ember – gondolta –, tudjon úrrá lenni még a legreménytelenebb helyzeteken is. A sírás a gyengék menedéke.”

– Lakik a városban egy nő – mondta –, Reginának hívják... Sok szerencsétlen asszony, megesett lány kereste már fel. Úgy hírlik jól dolgozik és segít a bajbajutottakon. Hallgass rám és ne ellenkezz. Amit kérek, annak az ártatlannak az érdekében is teszem.

– Négy gyermeket temettünk már el – nézett rá kétségbeesetten az asszony –, és most ezzel meg az angyalcsinálóhoz küldenél? Átkozott legyen a gondolat, mely az agyadban megfogant!

– Akkor hát megszülöd nyomoréknak?

– És ha nem lesz az? Honnan tudod te? Ki mondta ezt neked? A doktor? Ő sem tudja! Egyedül Isten a tudója! Mi vagy te? Isten?

– A fájdalom szól most belőled – csóválta fejét a kereskedő – de könyörögve kérlek, gondolkozz. Ha világ csúfjára nyomorultat szülsz, ítélet alá kerülünk egész életünkre.

Napokig kerülték egymást. Csak a pillantásukban megbújó néma vádaskodás ingerelte a lelküket. Az asszony gyűlölte az urát, de aztán egyre inkább bekerítette a kétségbeesés. A bizonytalanság. Hátha a másiknak van igaza. És a magzat, akit oly féltőn vigyáz a testében, nyomorék. Lefogyott, belesápadt ebbe a gyötrődésbe, míg aztán egy este felkereste azt az asszonyt.

– Már vártalak, lelkem – fogadta Regina és mosolygott rá bátorítóan. A kereskedő felesége nem ilyenre számított az álmokban fösvény éjszakákon. Csúfnak, boszorkánynak képzelte és mindenképpen öregnek. Ez meg csaknem egyidős vele, a háza mint bármely polgáré, a ruhája drága kelméből, ékszerekkel díszítve.

– Megértelek – mondta Regina –, hiszen magam is átok alatt voltam és nyomorékot szültem. Vízfejűt, torzat, ott van a menhelyen, megnézheted. Az uram elhagyott, egyedül maradtam, akkor határoztam el, hogy akinek tudok segítek.

Átvezette a kereskedő feleségét a másik szobába. Szerszámok, fogók, kenőcsök, gyolcsok mindenfelé. Középen dézsa állt. Regina forró vizet töltött bele, meg egy tömlőből valami sárga folyadékot. Az így elkészített lébe füveket, gyökereket, magokat szórt, fehér vászonlepedőt kerített elő. A gríz megizzasztotta a kereskedőné arcát, a növények fanyar, kesernyés szagától öklendezett.

– Vetkőzz le – mondta Regina –, és ülj bele a dézsába. Mindig mondani fogom, mit kell tenned. Ne félj, nem lesz semmi baj.

A kereskedőné szinte önkívületben bontotta ki a felső két gombot a magas nyakú zárt réklin, de a harmadikhoz érve elsötétedett előtte minden. A friss levegőn tért magához.

– Múló gyengeség – nyugtatta Regina –, mindenkivel megeshet ilyesmi. Bent majd pihensz egy keveset, aztán elkezdjük.

– Nem! – A kereskedő felesége úgy szorította a hasára a kezét, mintha máris a gyermeket ölelné. – Ez az enyém! Ha nyomorék, ha torz lesz, akkor is az én testemből, az én véremből való! Nincs olyan hatalom se égen se földön, aki ezt tőlem elszakíthatná!

Megfordult és csaknem rohanva tette meg az utat hazáig. Öt hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. 1564 áprilisát írták ekkor az angliai Stradfordban. A gyermek a keresztségben a Vilmos nevet kapta. Családi neve: Shakespeare.

Tóth-Máthé Miklós: