„Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: ’Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait.’” Lk 11,1

Törökülésben ültem a templomkertben a füvön fiatalok között, lubickoltunk a nyári nap melegében. Szünetet tartottunk egy játékban, hogy igyunk valami hűsítőt, és pihenjünk egy kicsit. Egyik lány nemrég jött haza egy missziós útról Afrikából, alig vártam, hogy meséljen az élményeiről.

- Szóval, Renee, halljuk, milyen volt – kérdeztem. – Mi az, ami legjobban megkapott, ami a legemlékezetesebb?

Gondoltam, valami szokásos válasz következik egy kisgyermek mosolyáról, amitől elolvadunk. Vagy beszámol egy istentiszteletről, ami annyira más, mint a miénk. De tévedtem.

- Erre könnyű válaszolni. Mindig emlékezni fogok rá, hogy ezen az úton tanultam meg, hogy a mi kultúránkban milyen könnyen teljesítjük mi magunk a könyörgéseinket.

Meglepődtem. Mi van? Hogy mi magunk válaszoljuk meg saját könyörgéseinket? De hát egyedül Isten válaszolhat az imákra, nem? Mielőtt összeszedtem volna magam, hogy rákérdezzek, Renee folytatta:

- Tudjátok, mi itt, Amerikában, csak lehajtjuk a fejünket, összekulcsoljuk a kezünket, hálát adunk, és kérjük Istent: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Aztán bepattanunk a volán mögé, irány a bolt, és megvesszük a kenyeret. Kérjük Istent, hogy adjon nekünk biztonságot, és hogy ne fázzunk. Aztán a szülők megveszik gyereküknek a lehető legtökéletesebb gyerekülést a kocsiba, ha meg fázni kezdünk, feltekerjük a hőszabályozót. A mi kultúránkban olyan könnyű biztosítani a pozitív választ a könyörgéseinkre. Ám ott, ahol jártam… Imádkoznak Istenhez a napi kenyérért, és nem tudják, lesz-e mit adni a családnak vacsorára. Ők merészen imádkoznak. Ők olyasmit kérnek, amit maguk nem biztos, hogy meg tudnak szerezni.”

Sosem gondolkoztam el ezen. Két dolog jutott eszembe.

Az első, hogy az én bőségemet arra szeretném használni, hogy válasz lehessen mások imájára. Szeretném, ha osztoznának velem a privilégiumokban, amikben részesülök.

A másik pedig, hogy meg akarok tanulni merészen imádkozni, olyasmit kérni, amit csak Isten adhat meg. Akkor, ha Ő úgy akarja. Hogy kéréseim ne merüljenek ki abban, hogy „Adj, Uram, ételt, italt, meleget és biztonságot, Ámen.”

Mai alapigénk a Lukács 11. fejezetéből biztosít róla, hogy nem csak én érzem úgy, hogy imaéletem frissítésre szorul. Még a tanítványok is szerették volna megtanulni, hogyan imádkozzanak. Látták Jézust imádkozni, és vágytak rá, hogy kövessék a példáját.

Az Ef 3,20-21 azt mondja, Isten olyasmit is megtehet, amire álmunkban sem mernénk gondolni. Választ adhat kérdésekre, amit még feltenni sem merünk. Ez arra indíthat, hogy merjünk merészek lenni, mikor imádkozunk, olyan nagy dolgokat kérve, amit csak az Ő hatalma és ereje tud véghezvinni.

A pár mondat, amit ezzel az érzékeny lelkű kamaszlánnyal váltottam, megváltoztatott. Nem csak azt kezdtem kérni imádságban, hogy nyissa meg Isten a szememet, vegyem észre mások szükségleteit, amiket módomban áll kielégíteni, hanem azt is kérni kezdtem, hogy merjek merész kéréseket elé tárni, amikre én nem biztosíthatom a megoldást. És aztán lépjek hátra, és hittel várakozva figyeljem a működését.

Te belegondoltál, miket szoktál kérni? Tele van az imádságod olyasmivel, amit te magad is ki tudsz pipálni a listádon? Ha igen, ideje, hogy velem együtt kérd: „Uram, taníts minket imádkozni”.

Atyám, taníts meg merészebben imádkozni. Tégy nagylelkűvé, mikor adnom kell, és bizakodóvá, amikor kérek Tőled. Segíts, hogy több hittel kérjek, ne csak olyan dolgokat, amiket én magam teljesíteni tudok, hanem olyat is, amit csak a Te erőd vihet végbe.  Ámen.

Karen Ehman