„Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál.” Péld 29,25

Akarom, hogy szeressenek az emberek. Kedvükre akarok tenni, és azt színlelem, hogy képes vagyok mindenki igényeit kielégíteni.

Ettől aztán teljesen összekuszálódik minden bennem is és körülöttem is.

Nem beszélve arról, hogy mialatt mindenkinek kedvében akarok járni, a hozzám legközelebb állók mindegyre énem rosszabbik oldalát tapasztalják meg.

Nagyobbik lányom, Hope, 4 éves korában úgy döntött, igencsak unalmas dolog a délutáni szunyókálás. Mialatt tehát én odalent vendégek fogadására készültem, ő az emeleten foglalatoskodott.

Hogy tiszta legyen a kép, tudnotok kell, hogy nem vagyok egy konyhatündér. Rendben elkészítem az egyszerű ételeket a családomnak. De ha másoknak kell főznöm, nem csak a gyomrom áll görcsbe, olyan mintha mindenestül egy jó szoros csomó lennék.

Nem tudom beosztani az időt. A zöldség még kőkemény, mikor a hús már elkészült. Elfelejtem bekapcsolni a sütőt, ahova betettem a fagyasztóból kivett kenyeret. Az sem jut eszembe, hogy nem tanácsos előző nap elkészíteni a salátát, dresszinggel, pirított zsemlekockákkal összekeverve. Egy nagy, ragacsos massza lesz belőle másnapra.

Érzelmileg is padlón vagyok olyankor. Nem valami jó párosítás a szétszórtság meg a vágy a tökéletességre.

Mégis, mikor a Bibliaiskola vezetője megkérdezte, ki vállalná, hogy vendégül látja a csoportot az év végi vacsorán, és a barátnőim mind rám néztek, így szóltam: „Én szívesen megcsinálom, persze”. Lakásberendezési magazinok címlapjai jelentek meg a szemem előtt belső dekorációs ötletekkel. Ételkülönlegességek, virágdíszítés, tökéletesen megterített asztalok keringtek a gondolataimban, mint méreg szivárgott szét a lelkemben a „kiteszek magamért a barátaim kedvéért” izgalma. Súlyos tévedésben élve szinte öntudatlanul folytattam: „És ne hozzatok semmit, szeretnék valami igazán finom vacsorával kedveskedni nektek”.

Kapjon már valaki elő egy fakanalat, és vágjon jól kupán vele!

Az emberek kedvére tenni akaró oldalam elvakított. Egészen a nagy napig. Akkor viszont teljes valóságával zuhant rám vállalásom súlya, és legszívesebben elbújtam volna egy sarokban, ahol nem találnak rám.

Közel a kimerültséghez késésben voltam mindennel.

Nagyon fontos lett volna, hogy kicsinyeim segítsenek egy kis délutáni szunyókálással, mialatt nem kell velük foglalkoznom.

De Hope-nak esze ágában sem volt egyetérteni ezzel. Mikor tehát láttam, hogy a szellőző valami fehér port kezd fújni a levegőbe a földszinten, megállt bennem az ütő. Felrohantam, és azt láttam, hogy Hope egy nagy flakon babapúdert szórt szerteszét a szobájában, nem kímélve önmagát sem, és minden létező szellőzőnyílást. Lassan az egész házat belepte a fehér por, mintha évtizedek óta nem takarítottam volna.

Már addig is végsőkig feszített önmagam legmélyéből tört fel a fékezhetetlen indulat. A vacsorakészítés minden kudarcáért hirtelen Hope lett a felelős. Teli torokból üvöltöttem. „Elment az eszed? Hogy vagy képes mindig mindent tönkretenni?” Azonnal éreztem, hogy beborít a szégyen felhője, mely jóval vastagabb a szálló pornál.

Fojtogató bűntudat ragadta meg a torkomat, mikor a drága kicsi hang így válaszolt: „Én csak azt akartam, hogy legyen minden olyan, mint a mennyország. Csak örömet akartam szerezni neked, anyu”.

Istenem.

Az égő bűntudat mögül az is kezdett felsejleni, hogy a mindenkinek kedvére tevő magatartást tovább lehet adni, és általa az ellenkezőjévé válok annak a képnek, amilyennek Isten látni szeretne engem.

Azzal, hogy mindig mindenre igent mondok, nem vívom ki az emberek csodálatát. Csak kimerülök. És egy elnyűtt asszony senkinek sem kellemes. Elsősorban a családom sínyli meg. Aztán a barátaim. Azoknak se tetszik, akiket el akarok kápráztatni. És biztosan nem nyerem el vele Isten tetszését.

Ha mindezzel már tisztában vagyok, a tetszeni vágyást, a mindig mások kedvére tevést annak látom, ami: csapdának. Így nevezi alapigénk is a Példabeszédek 29,25-ben: „Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál.”

Igen, ha csak arra fókuszálunk, hogy kedvében járjunk az embereknek, kegyetlenül becsapjuk magunkat, kelepcébe esünk, és magunkkal rántjuk közvetlen környezetünket is.

Mi tehát a közvetlen tennivalónk?

Keressük meg, és hatástalanítsuk a csapdát.

A hatástalanításhoz nem kell egyéb, mint hogy tanuljunk meg használni egyetlen szót: „nem”. Körültekintően és óvatosan, de használjuk.

Visszatérve a babapúder-mennyországra. Lekuporodtam, ölembe nyaláboltam kislányomat, és bocsánatot kértem tőle a kiabálásért. Aztán jól kisírtam magam. Különböző pontokon lefényképeztük a „mennyországot”. (Most, 16 évvel később, dédelgetett kincsek ezek a felvételek.)

Bibliaiskolai csoportomat pizzával kínáltam aznap este. A babapúderrel borított lakásban. És mindenki jól érezte magát, máig emlegetjük azt az estét.

Uram, segíts észrevennem a mások kedvére tenni akarás csapdáját. Minden bizalmamat Beléd vetem. Ámen.