A test gyötrésének ugyanis kevés a haszna, de az istenfélő élet mindenre jó, mert a jelen és a jövendő élet ígérete kapcsolódik hozzá.” 1Tim 4,8

A minap lementem az edzőterembe egy kis kardioedzésre. A kardiótól izzadok, az izzadságcseppek pedig a rajtam lévő zsír könnyei.

Alleluja!

Aztán, gondoltam, jöhetnek az erőgyakorlatok. Amiket utálok. Csak járkáltam a gépek közt, próbáltam felidézni, melyik mire való, mennyi súlyt kell felemelni. Úgy éreztem magam, mint egy eltévedt kiskutya.

Nem szeretem a súlyzókat. Idegenek. Nehezek.

Ez a látogatás volt hosszú idő óta az első próbálkozásom, hogy legyűrjem magamban az ellenállást az önálló edzéssel szemben.

A tavalyi év során többször voltam az edzőteremben, emelgettem a súlyokat – de sosem egyedül.

Múltév elején elhatároztuk a férjemmel, hogy áldozni fogunk az egészségünkre, és felfogadtunk egy személyi edzőt.

Nagyon. De Nagyon. Nehéz. Volt. És rengeteg súlyt kellett emelnem.

Velünk volt valaki, aki tudta, mit kell csinálnunk, és irányítani tudott. Valaki, akinek sikerült rávennie minket, hogy új gépeket, új szokásrendet, az ellenállás új szintjeit ismerjük meg.

Valaki, aki keményen megdolgoztatott. Nagyon keményen.

Nem tetszett.

Nem tetszett egészen addig, míg észre nem vettem a változást a testemen.

Van abban valami, ha odaraknak akkora súlyt felemelni, amit túl soknak hiszel, s ezzel a fizikai és mentális erőd egy fokkal növekedik – ami további gyakorlásra sarkall azután is, hogy már feladnád.

Van abban valami, hogy ott egy ember, aki tudja, mire vagy képes, még ha te nem is tudod ezt magadról.

Van abban valami, ha van egy edződ.

Lelkiéletemben azt szeretem csinálni, ami „működik”. Elmegyek a templomba. Imádkozom. Olvasom a bibliámat.

De néha arra késztet az élet-edzőterem, hogy keményebben dolgozzam. De nem egyedül.

Amikor elköteleztem magam, hogy Jézust életem Urának fogadom, ezzel személyi Edzőmmé is tettem.

Nem fogok hazudni. Néha nagyon nehéz. És rengeteg súlyemeléssel jár.

De megtanultam, hogy Isten olyasvalaki, aki tényleg tudja, mit csinál. 

Aki rávesz, hogy új tapasztalatokat szerezzek, új szokásrendet, az ellenállásom új szintjeit ismerjem meg.

Valaki, aki megengedi azt, ami nehéz. Ami nagyon nehéz.

És ez sokszor nem tetszik.

Addig legalábbis, míg észre nem veszem a változást a lelkemen.

Van abban valami, ha odaraknak akkora súlyt felemelni, amit túl soknak hiszel, s ezzel lelki fejlődésed egy fokkal feljebb ugrik – ami arra sarkall, hogy folytasd még napokig, hetekig, hónapokig vagy évekig: egy olyan helyzetben, amit magadtól sosem választottál volna.

Van abban valami, hogy ott egy Személy, aki tudja, mire vagy képes, még ha te nem is tudod ezt magadról.

Van abban valami, hogy ott az Edző.

Valóban, Isten, a Mesteredző, lelkünk egészségét tartja szem előtt. És mivel tudja, mely pontokon van szükségem próbára, kihívásra, egy kis nyújtásra, nem fogja hagyni, hogy megelégedjem a kényelmi zónámmal.

Megtehetem, hogy csak azzal foglalkozom, ami könnyen megy, ám Isten az általa megengedett kényelmetlen helyzetekkel tud megerősíteni, a hitemben „fittebbé” tenni.

Maradjunk hát ennyiben. Isten a Mesteredző. Ő tudja, mit csinál.

Atyám, Istenem, tényleg nem szeretem, ha nehéz az élet. Nem szeretek nagy súlyokat cipelni, vagy nehéz helyzeteken átnyomulni. Segíts, kérlek, hogy minden nehézséget, amit megengedsz az életemben, növekedési alkalomnak lássak. Segíts, hogy bízzam Benned mint Mesteredzőmben. Segíts hinnem és belenyugodnom, hogy még ha kemény megpróbáltatások érnek is, Te pontosan tudod, mit csinálsz, és mindig lelki fejlődésemet és jól-létemet tartod a szemed előtt. Ámen.

forrás: Chrystal Evans Hurst: Why God Makes Me Do the Hard Stuff Encouragement for today