„De én nem becsülöm sokra az életemet, csak véghez tudjam vinni pályafutásomat, és az Úr Jézustól rám ruházott feladatomat.” 

ApCsel 20,24

Elsőre a komód tetején akartam hagyni az összehajtogatott tiszta ruhákat. A karom tele volt velük, nehéz lett volna kinyitni a fiókot, mialatt a halom ruhával egyensúlyozom. Mentségem lett volna rá, hogy csak leteszem a szekrényre. Végül legyőztem első indíttatásomat, rászántam azt a fél percet, és szépen beraktam a ruhát a fiókba.

Meglepően sokszor előfordul, hogy abbahagyok valamit, mielőtt teljesen befejezném. A fürdőköpenyemet ledobom az ágyra, a farmeromat a kád szélére, a távirányítót a legközelebbi vízszintes felületre rakom. Ha kellően összeszedett vagyok, megteszem azt a pár mozdulatot, amivel teljesen befejezem a feladatot.

Évekkel ezelőtt tudatosult bennem, hogy ez a szokásom - mármint hogy nem fejezem be a tennivalókat, nem rakom helyre a dolgokat - azt eredményezte, hogy mindig felfordulás volt körülöttem otthon és az irodában is. Számos félbehagyott munkával éltem együtt, nem csak olyan apróságokkal, mint a ruhák helyre rakása, de például egy fal festését is abbahagytam a felénél.

Izgalmas dolog nekilendülni egy feladatnak, általában kapunk ilyenkor egy jókora energialöketet. Ám ez az energia lassan elpárolog, ahogy közeledünk a tennivaló vége felé. Ahelyett, hogy az adott feladatot, munkát, projektet tökéletesen elvégezném, megelégszem azzal, hogy elég jól megcsinálom. Sajnos, ha megszokom az „elég jól” szintjét, megszokom a középszerűséget is. A középszerűség pedig igencsak távol áll attól, amit Isten elvár tőlem. A tennivaló befejezése tehát nem csak jó szervezés és ügyes háztartásvezetés kérdése, hanem lelki kötelesség is.

Mikor felfedeztem a félbehagyásra való hajlamomat, rájöttem, hogy ez bizony életem sok más területét is meghatározza. Régebben elég volt nekem egy távoli kapcsolattartás Istennel, nem törekedtem közelségre. Megelégedtem az Írás felszínes megértésével is. A másokkal való kapcsolatom is megrekedt a „szia, hogy vagy?” szintjén. Ahelyett, hogy igyekeznénk teljesen kiaknázni mindazt, amit Isten nyújt, könnyebb megragadni a felszínen, leállítani a kapcsolatokat az „elégséges” szinten. Talán biztonságosabbnak érezzük. Egyszerűbbnek. Kevesebb kényelmetlenséggel, személyes elköteleződéssel jár.

Érdekes, hogy nem nehéz most erről a témáról írni. Elismertem a hajlamomat, és elhatároztam, hogy megváltozom. Mostanában, ha készülök a szárítóban hagyni a ruhát, vagy félig írok meg egy emailt, szigorúan rászólok magamra: „Fejezd be, amit elkezdtél.” Odafigyelek, hogy ne kezdjek valami újba, míg teljesen be nem fejezem, amit éppen csinálok. Persze vannak olyan dolgok, amikhez komolyabb erőfeszítés kell, de általában jól boldogulok ezzel az elhatározással. 

Nem tudnám kimerítően elmagyarázni, miért hagyok abba sok tennivalót, mielőtt tökéletesen elvégezném, az eredményt viszont ismerem. Be nem tartott ígéretek, hézagos eredmények, sekélyes kapcsolatok. Nagyon messze van ez attól az életformától, amit Jézus akar adni nekünk, hogy életünk legyen és bőséges legyen. Az élet, amit Ő ad, nem részleges, hanem a határokig nyúló, kifeszített, teljes élet.

Úgy tűnhet, mindez túl messzire vezetett a szekrényre rakott ruháktól vagy a mosogatóba dobott koszos lábostól. Pedig a bevégzéshez szükséges fegyelem átszövi az egész életemet – vagy épp hiányzik belőle. Azt hiszem, mégis megteszem azt a többletlépést, és felakasztom a ruhámat a szekrénybe. Hozzáteszek egy öltést ahhoz a hímzéshez, amit Isten az életemből szeretne megalkotni.

Uram, köszönöm, hogy Jézus életén keresztül megmutattad, hogyan kell valamit végigvinni. Tudom, Jézus megállhatott volna, mielőtt kifizette értem a váltságdíjat. De nem tette. Határtalan hálát érzek ezért. Segíts, kérlek, túljutnom a középszerűségen, hogy kibontakoztassam azt a teljességet, amit az életemmel nekem szántál.  Ámen.