„De semmivel sem gondolok, sőt még az életem sem olyan drága, mint az, hogy elvégezhessem futásomat, azt a szolgálatot, amit az Úr Jézustól kaptam…” ApCsel 20:24

Először csak le akartam tenni a vasalt ruhát a komód tetejére. Elvégre tele volt a karom a frissen vasalt holmival, nehéz lett volna fél kézzel egyensúlyozva a másikkal kihúzni a fiókot. Volt tehát mentségem arra, hogy a szekrény tetején hagyom a ruhát. Mégis, legyőztem ezt az indíttatást, és alig egy perc alatt szép rendben beraktam mindent a helyére.

Sajnos, sokszor előfordul, hogy félig-meddig végzek el valamit. A köntösömet ledobom az ágyra, a farmert a kád szélére, a távirányítót lerakom a legközelebbi vízszintes felületre. Néha azért veszem a fáradságot, és megteszem azt a pár többletmozdulatot, ami a rendhez szükséges.

Évekkel ezelőtt fedeztem fel, hogy leállok a tennivalókkal röviddel a befejezésük előtt. Ez állandó felfordulást eredményezett otthon és munkahelyemen egyaránt. Rengeteg félbehagyott feladattal éltem együtt. Nem csak ilyen egyszerű dolgokra gondolok, mint a ruhák elpakolása, hanem látványosabbakra is– például egy félig lefestett falra a kamrában.

Valamit elkezdeni izgalmas dolog, teli vagyok energiával. Aztán a kezdeti energia elszáll, mielőtt a végére érnék a feladatnak. Ahelyett, hogy a tökéletességre törekednék a munkavégzésben, megelégszem az elfogadhatóval. Sajnos az „elfogadható” melletti tartós lecövekelés a középszerűséggel való együttéléshez vezet. A középszerűség elfogadása távolról sem az, amit Isten vár tőlem. Annak a befejezése, amit elkezdtünk, nemcsak jó szervezési, háztartásvezetési képességet tükröz. Lelki fegyelem kérdése is.

Mikor felismertem a leállási hajlamomat, rájöttem, hogy az életem sok területét érinti. Régebben megelégedtem az Istenhez kötődő távoli kapcsolattal, nem vágyódtam szoros együttlétre. Elégedett voltam, hogy felszínesen ismerem a Bibliát. Másokkal való kapcsolatom sem vált mélyebbé a „Szia! Hogy vagy?” köszönés-szerű rutinjánál. Ahelyett, hogy arra törekednék, hogy kiaknázzam az élet Isten adta lehetőségeit, amint lehet, leállok. Talán biztonságosabbnak érzem. Egyszerűbbnek. Kevesebb bajlódással és személyes odaadással jár.

Érdekes, hogy nem esett nehezemre ehhez a témához nyúlni. Elismerem a bennem lévő hajlamot a leállásra, a „megülésre”, és szigorú elhatározást teszek. Mostantól, ha le szeretnék állni félúton, ha ott hagynám a megszáradt ruhát a szárítón, a félig kész e-mailt a gépemen, azt mondom magamnak: „Fejezd be, amit elkezdtél”. Tudatos döntéssel befejezek minden feladatot, mielőtt újba kezdenék. Biztos, hogy egyes dolgok ennél több energiát igényelnek, de így is sok mindenben működni fog ez a terv.

Nem tudom az összes okát annak, miért hagyom félbe a megkezdett munkát, de tudom az eredményét. Ott állok egy csomó be nem tartott ígérettel, félig kész tárgyakkal, felszínes kapcsolatokkal. Milyen messze van ez attól a teljes és bőséges élettől, amit Jézus adni akar nekünk! Ő nem a félig élt élet lehetőségét nyújtja, hanem a végsőkig kiaknázott, a lehetőségek határáig nyúló, teljes életet.

Úgy tűnhet, ez mélyebb tanulság, mint amit a szekrényen hagyott ruhákból vagy a mosogatóban lévő koszos edényekből le lehet vonni. De a jól végzett munka fegyelme átitatja - vagy épp nem itatja át - az egész életünket.

Azt hiszem, veszem a fáradságot, és felakasztom a köntösömet. Egy öltés a jól végzett munka terítőjén, amit Isten próbál az életemben kihímezni.

Istenem, köszönöm, hogy Jézus élete által megmutattad a jól végzett munka eredményességét. Tudom, Jézus is megállhatott volna, mielőtt befejezte a megváltás művét. De nem tette. Ezért végtelenül hálásak lehetünk. Segíts, kérlek, hogy túljussak a középszerűségen az életem alakításában, és létrehozzam azt a teljességet, amit Te elterveztél, amire szántál. Jézus nevében, Ámen.