Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erõnk ilyen önkéntes adakozásra? Bizony tõled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedbõl kaptunk. (1Krón 29,14)

Einstein egyszer így fogalmazott: “Mindenki zseni, de ha egy halat az alapján ítélünk meg, mennyire tud fára mászni, egész életében hülyének fogja érezni magát.” Szinte már túl triviálisnak tűnik a megállapítás, hogy nem szabad magunkat más emberekhez hasonlítani. A gyakorlatban mégis oly sokszor beleesünk a hibába, hogy mások személyiségéhez, tehetségéhez és teljesítményéhez mérjük magunkat — értékünket pedig abban látjuk, hogy mennyire hasonlítunk hozzájuk.

Az ilyen egymáshoz hasonlítás, egymás utánzása és magunk másokhoz való méregetése semmi jóra nem vezet. Ha egy valóban tehetséges példakép áll előttünk, akkor látva saját korlátainkat, értéktelennek, sikertelennek érezzük majd magunkat, életünket pedig kudarcok sorozataként fogjuk szemlélni. A Biblia azonban figyelmeztet minket, hogy ne másokhoz próbáljunk hasonlítani, hanem legyünk önmagunk, és ezzel dicsőítsük Istent. Richard Rohr így fogalmazott: “Csak azt tudom nyújtani Istennek, másoknak vagy önmagamnak, aki valójában vagyok.”

A Biblia többnyire nem arra szokott ösztönözni minket, hogy embereket utánozzunk vagy kövessünk. Pál az 1Kor 11:1-ben utal erre, de rögtön tisztázza is, hogy miben utánozzuk őt: “Kövessétek tehát a példámat, ahogy én is követem Krisztust!” (EFO). Annyiban szabad csupán egy embert követnünk, amennyiben ő Jézust követi. Az elsődleges prioritás azonban nem az, hogy egy általunk csodált híresség képmásává formálódjunk. Sokkal inkább az, hogy felfedezzük igazi önmagunkat azáltal, hogy kiformálódik bennünk az Imago Dei, az isteni képmás (Mt 10:24-25, 2Kor 3:18, Kol 3:9-10, 1Jn 3:2).

Jézusnak több olyan példázata is van, melyek szerint fontos, hogy önmagunk legyünk, mert Isten így fogad el bennünket. A talentumok példázata (Mt 25:14-30) arról szól, hogy Isten figyelembe veszi az adottságainkat, teherbírásunkat, és ennek megfelelően használ fel minket a saját céljaira. A szőlőmunkások történetében (Mt 20:1-16) pedig megnyugtat, hogy nem kell ugyanazt és ugyanúgy csinálnunk, mint mindenki más — aki esetleg nálunk régebb óta követi Jézust, nagyobb karizmával rendelkezik, több lelki ajándéka van stb. Jézus ugyanis értékeli a sokat és a keveset is, feltéve, ha a tőlünk telhető legjobbat adjuk neki.

Nincs okunk arra, hogy valaki más próbáljunk lenni, mint akik vagyunk, mert:

Isten azt szeretné, ha nem egymásra, hanem rá hasonlítanánk.

Figyelembe veszi a személyiségünket, és annak megfelelően bíz meg feladatokkal.

Ha szívből teszünk érte valamit, bármilyen “kevés” is legyen az, ugyanúgy értékeli, mint a “nagy” dolgokat.

Ha mégis másokhoz mérjük magunkat, annak nyilvánvaló negatív következményei lesznek. Ha egy nálunk tehetségesebb embert próbálunk leutánozni, és úgy akarunk élni és szolgálni, ahogy ő teszi, kudarcokat fogunk átélni, mert mi nem ő vagyunk, és nem is ugyanarra vagyunk képesek. Ugyanakkor azt sem fogjuk felfedezni, hogy Isten miért teremtett meg minket, és mi az a sajátos feladat, amire minket szánt. Elvégzetlen marad a saját munkánk, míg másokét próbáljuk utánozni. Nem éljük örömmel a saját életünket, míg másokéhoz próbálunk hasonulni.

Nem tudom szebben befejezni, mint Richard Rohr gondolatával, mely a Minden egybetartozik című könyvéből származik: “…nem az a teendőnk, hogy Teréz anyává vagy Szent Ferenccé váljunk — a magunk feladatát kell elvégeznünk… Meg kell találnunk, hogy a misztériumnak melyik részét kell nekünk tükröznünk. Van olyan egyedi igazság, amit egyedül csak a mi életünk tud tükrözni… Ha egész életünket azzal töltjük, hogy folyamatosan az ő tehetségükhöz és hivatásukhoz hasonlítgatjuk magunkat, akkor sem Istennek, sem az evangéliumnak nem teszünk jó szolgálatot. Csak azt tudom visszaadni Istennek, amit Isten adott nekem — többet nem, de kevesebbet sem! A legfőbb dolgunk tisztán látni azt, akik vagyunk, majd ennek megfelelően cselekedni.”

http://infaustus.wordpress.com