„Éveink száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig. Ebből is a legtöbb betegség, hiú fáradozás; gyorsan elszállnak, hamar végük szakad. Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” Zsolt 90,10;12

Nemrég különleges alkalomban volt részünk. Hosszú hónapok óta először semmi programunk nem volt hétvégére. Se meccs, se utazás, se rendezvények, se találkozók – csak strukturálatlan szabadidő.

A kávémat szürcsölgetve hétfő reggel, visszagondoltam a nevetésre, a beszélgetésekre, a felszabadult percekre. Minden emlék békességet sugárzott a lelkembe, s elgondolkoztam, mekkora ajándék az idő, s én mégis mennyire magától értetődőnek veszem. Hetekig hajtottam magam gondolatban, tenni, tenni, még többet tenni, hiába suttogta közben a szívem, hogy kevesebbet kéne. Éreztem Jézus hívását is, hogy lassítsak, pihenjek, hagyjak több időt Rá és a szeretteimre. Hiába, feltorlódtak a tennivalók, sürgettek, sikítva igényelték a figyelmemet.

Rájöttem, hogy hagytam az időt kicsúszni a kezemből, nem próbáltam bölcsen befektetni.

A Bibliában feljegyezték Mózes gondolatait az időről, egy olyan emberét, aki igazán ismerhette az idő értékét. A 90. zsoltárban Mózes ráébred az élet rövidségére, s hogy milyen fontos kihasználnunk a nekünk adatott időt.

Talán szorongásának adott hangot. Végül is azt látta, hogy egész nemzedéke céltalanul bolyong már negyven év óta, mert nem bízott Isten ígéreteiben. Végezték a napi munkát, ellátták feladataikat, de ahelyett, hogy igyekeztek volna jobban megismerni Istent, s örvendezni áldásainak s az embereknek, akiket az életükbe helyezett, ők inkább morgolódással, elégedetlenkedéssel töltötték az időt.

Sokan küzdünk ugyanezzel a dilemmával. Végezzük napi rutinunkat, túlvállalt pörgésünket. Nem sok idő marad naponta Jézussal vagy szeretteinkkel foglalkozni. Aztán mielőtt észrevennénk, a napokból évek lesznek, s a szívünk semmivel sem válik bölcsebbé. Morgolódunk, panaszkodunk a gondok s a túlhajszoltság miatt, s közben mi magunk nem szánunk időt pihenésre, feltöltődésre, strukturálatlan időtöltésre.

Mindig elvesztegetett időnek tartottam a leállást. Lelkiismeretfurdalásom volt, ha leültem olvasni, mikor szennyes edény volt a mosogatóban, vagy ha a gyermekeimmel hancúroztam a díványon, vagy összebújva mesét néztem velük a tévében ahelyett, hogy valamit dolgoztam volna.

Isten azért tervezte be életünkbe a pihenést, mert szívünknek, agyunknak, testünknek, lelkünknek szüksége van rá. Ha lassítunk, ha végiggondoljuk, mivel töltjük ki a napunkat, lesz időnk a fontos dolgokra s a pihenésre is.

Lesz időnk elmerülni az Igében, a csendes imádkozásban, családunk életében. Rohanás közben ezekről könnyen megfeledkezünk. Ha jó dolgok is azok, amikben nyüzsgünk, elterelhetnek attól, amit az Úr tervezett nekünk.

Ha felfogjuk az élet rövidségét, ha értékelni tudjuk a kapott időt, bölcs szívre teszünk szert, mely az Úr akaratát keresi. Kérjük Istent minden reggel, mutassa meg, mivel szeretné, ha kitöltenénk az előttünk álló napot, amit kaptunk tőle. Fogadjuk el, ha arra késztet, hogy szánjunk időt magunkra, pihenjünk, lazítsunk, beszélgessünk barátainkkal, családtagjainkkal, tanulmányozzuk az Igét, vagy szórakozzunk – ha hagyjuk, hogy Ő irányítsa döntéseinket, békét, megelégedést, örömöt találunk.

Uram, csak te ismered lélegzetvételeim számát. Segíts, kérlek, hogy bölcsen osszam be a kapott időt, azokba az emberekbe és tevékenységekbe fektessem be, akik és amik a legfontosabbak. Segíts, hogy tudatosan tervezzem meg az időmet a magam, a családom és a hitem számára.  Ámen.

(Encouragement for today, Tracie Miles, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu