„Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.” 

Ef 2,10

Iskolai házi feladatként indult, Istentől kapott tanítás lett belőle.

Hetedikes fiam osztálya azt a feladatot kapta a társadalomismeret tanártól, hogy építsenek otthon egy piramist. Nem volt megadva, miből, vagy hogy mekkorát építsenek. Támaszkodjanak saját képzeletükre.

Mikor meghallottam, mi a feladat, kézműves-anyuka énem beindult. Mennyi habszivacsra és melegíthető ragasztóra lesz szükségünk, hogy kialakítsunk egy piramist? Készen álltam, hogy elkezdjük a munkát, de mikor az apjának is előadta Michael a tervet, a történet más fordulatot vett. Észre se vettük, és már a helyi fűrészáru- és vaskereskedésben voltunk lécet meg szöget venni.

Lécet és szöget? „De édesem, ezt a feladatot hetedikeseknek adták!”- mondtam a férjemnek, mintha figyelmeztetni kéne rá. Ő csak elmosolyodott, és ennyit mondott: „Tudom”. Fogalmam sem volt, hogyan változtatható piramissá néhány léc, én egészen másként képzeltem el. Férjem agyában pontos kép volt a kimenetről. Bíznunk kellett benne.

Fiammal együtt hosszú órákat töltöttek a hideg garázsban, deszkát mértek, fűrészeltek, szögeztek. A piramis lépésről lépésre kezdett kialakulni. Türelmetlenül vártuk, hogy férjem látomása testet öltsön. És mikor megtörtént, egy mestermű állt előttünk.

Ahogy néztem ezt a csodát, ami a férjem és a fiam keze alól jött elő, Isten halkan szólt hozzám, és emlékeztetett rá, hogy az Ő építőmesteri képességeiben is kételkedtem. Mikor éveken át úgy hittem, nem szeret, vagy nem látja a fájdalmamat. Akkoriban állandóan megkérdőjeleztem módszereit, és nem értettem, miért engedi meg, hogy annyi rossz történjék az életemben. Dühös voltam Istenre, és arra gondoltam, talán ő is dühös rám bűneim és tévedéseim miatt.

Most már többet látok a képből. Visszatekintek, és látom, hogyan dolgozott Isten a jövőmön múltbeli - jó és rossz – tapasztalataimat felhasználva.

Ott, a garázsban, így suttogott Isten: Látod, Tracie, én végig valami jó dolgon munkálkodtam, amit a te emberi értelmed nem foghatott fel. Célom volt mindazzal, amin keresztülmentél, és a maga idejében megláthatod majd mesterművemet.

Mai igénk emlékeztet, hogy Isten alkotásai vagyunk, az Ő mesterművei. Az alkotás szóban benne van az ókori görög eredetiben is az „alkot” ige, azt a végterméket jelenti, amit valaki elkészít. Isten is „készít” minket, mindegyikünket. Az Ef 2,10 igyekszik tudatosítani bennünk, hogy Teremtőnk, mint egy festőművész , szobrász, író vagy építész, alkotja a műveit, és ehhez minden jó dolgot és nehézséget felhasznál.

Amikor mi visszatekintve nehézséget látunk, Isten tanulási élményt lát. Amikor mi a mélypontokra emlékezünk, Isten azt látja, hogyan hozott ki belőle. Amikor mi fájdalmat látunk, Isten különleges alkalmat lát arra, hogy az együttérzést, mások szolgálatának készségét növelje bennünk.

Lépésről lépésre, egyik napról a másikra, Isten dolgozik és épít. Jelenlétének csodálatos művét alkotja meg bennünk. Szeretné, ha azt látnánk, amit Ő, ha életünket készülőben lévő műalkotásként szemlélnénk, bízva Benne, hogy a végeredmény nagyon jó lesz. Lehet, hogy nem tetszik valami az alkotási folyamat során, de talán az a valami lesz a legbőségesebb áldások forrásává az életünkben.

Ugyanúgy, ahogy a férjem fejében is pontos kép volt arról, amit létre akart hozni, Istennek is szent látomása van arról, hogyan építi fel az életünket, és ezt valamikor – az Ő időzítése szerint – mi is megpillanthatjuk.

Uram, hiszem, hogy jó munkát végzel bennem és általam. Segíts, hogy tudjam magamévá tenni a gondolatot, hogy valami jót hozol ki az életemből, egyik műalkotásodat készíted, amit majd egyszer én is megláthatok. Ámen.