„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem, lelkemet felüdíti.” 

Zsolt 23,1-3

A szék mindig nyikorog, ahogy klienseim fészkelődnek benne. A karok túl közel állnak egymáshoz, hogy kényelmes legyen, mintha direkt ki akarnák sajtolni a fájdalmat azokból, akik tanácsadásra jönnek hozzám. Ez jutott eszembe akkor is, mikor a barátnőm látogatott meg.

Néztem, ahogy sír, és abban bíztam, hogy a könnyek enyhítenek a terhen, ami ránehezedik.

Egy ideje a magában hordozott új élet örömét dédelgette. Aztán kiderült, hogy a remény beteljesülése újra kitolódik. Nincs itt az idő. Még nincs. Még hosszú ideig nem lesz.

Egy napon eljött hozzám ebédelni. A konyhában állva ujjongtunk a jó hír hallatán, szorosan összeölelkeztünk, és sírtunk mindketten. Most itt volt az idő.

Emlékszem, mikor ez a régvárt kisbaba megszületett. Egy olyan napon történt, mikor az élet belőlem igyekezett kisajtolni a fájdalmat.

Kimerített a tízévnyi várakozás a házasság reményének beteljesülésére. Féltem, hogy Isten jósága elfordult tőlem. Egyik barátnőmnek beszéltem a félelmeimről a kórházba menet. „Bíznod kell Isten hűségében. Ő jó. Ne hagyd, hogy rettegő kételkedésben peregjenek a napjaid, akkor sem, ha a reményeid teljesülése egyre csak tolódik.”

Ezeket a szavakat emésztgettem, ahogy később karomon tartottam az édes kisbabát, Sophie Brooke-ot. A neve bölcsességet és csendes vizeket jelent. Bátorító, kedves szavak annak, aki úgy érzi, fájdalmas a teher, s a reményt nehéz életben tartani.

A Bölcsesség ezt súgja a szívünkbe: Az Úr az én Pásztorom. Át fog vezetni ezen a fájdalmas időszakon. Benne mindenem megvan és meglesz. Eszünkbe juttatja, hogy a Pásztor jó, és nem hagy el.

A csendes vizek pedig? Ahova az Úr vezet, hogy felüdítse lelkünket, hogy újratámassza reményünket, mikor ellankaszt a várakozás fájdalmunk völgyében. Ha ránk tör a csüggedés, üdítő forráshoz hív minket, menedékhez, ahol Vele találkozhatunk, megpihenhetünk a jelenlétében.

Négy év telt el Sophie Brooke születése óta. Ez idő alatt megtapasztaltam, hogy könnyebben telnek a napok, megfoghatóbbá válik a remény, ha gyötrő kétségeim helyett a Pásztoromra figyelek.

Az élet minden időszakában, minden helyzetében ott van Isten, és nyújtja nekünk a bölcsességet, a békét, visszavezet a reménykedéshez.

Amikor a remény tovatűnni látszik, amikor nem lelem sehol, felidézem barátnőm szavait: „Bíznod kell Isten hűségében. Ő jó. Ne hagyd, hogy rettegő kételkedésben peregjenek a napjaid akkor sem, ha a reményeid teljesülése egyre csak tolódik.”

Uram, úgy érzem, az élet fájdalmat présel ki belőlem, s nem találok reményt sehol. Tehetetlennek érzem magam. Mutasd meg, kérlek, hogyan imádkozzam, keressek, várakozzak jól ebben az időszakban. Jézus nevében, Ámen.