„… erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya…” 

(Zsid 6,18b-19a)

A süvöltő, fagyos szél kegyetlenül verte, ostorozta a ház oldalát. Az öreg lucfenyő meghajolt, és visítva súrolta a ház külső szigetelését. Képtelen voltam visszaaludni.

A félelmetes kinti vihar illett ahhoz, ami családunk fölött csapkodott már hónapok óta. Egyik vihar a másik után sújtott le ránk, szusszanásnyi időt sem hagyva közben. A vejem szívműtétje. Apósom rákdiagnózisa. Totálkárosra tört autó. A másik, az egyetlen használható lerobbant. Férjem csellengő veseköve. Halmozódó kifizetetlen számlák. És még sorolhatnám…

A szívem ide-oda ugrált. Javulni fog a vőm állapota a műtét után? Apósom visszanyeri erejét, ha vége lesz a kezeléseknek? Az aggódás újra meg újra nekicsapta a szívemet a valóság falának. Mi lesz, ha Dale-t meg kell műteni? Hogy fogjuk lebontani az egyre magasodó adóssághegyet?

Csak feküdtem ébren, és könyörögtem az Úrhoz biztonságért, bátorításért, azért, hogy kegyelmezzen meg nekünk. Nem a kinti vihartól, hanem a szívemben dúló vihartól szabadítson meg.

Esedezésem hasonló lehetett ahhoz, ahogy a tanítványok éreztek, mikor lecsapott bárkájukra a vihar. Ahogy egyre több víz került a hajóba, döbbenten látták, hogy Jézus nyugodtan alszik, nem reagál az égiháborúra akkor, amikor ők szeretnék.

A tanítványok a vihar esetleges következményeitől féltek. Könyörögtek Jézushoz, hogy segítsen – és Ő segített (Lk 8,24).

Lecsendesítette a vihart, és megkérdezte tőlük: „Hol van a ti hitetek?” (Lk 8,25a).

Ugyanígy kétségbe voltam esve én is akkor éjjel, mikor Jézus segítségéért kiáltottam kérdésekkel teli szívvel: Miért? Miért kell, hogy ilyen nehéz legyen? Nem csendesülnek a viharok. Válasz helyett úgy éreztem, egy kérdés hangzik felém: Hol van a te hited?

A kérdés pontosan rámutatott, hova helyeztem a bizalmamat. Aggódásom mértéke jelezte, hogy rossz helyre. Amikor vihar dühöng és zúg a szél – és lesz ilyen -, a hitem Jézusban legyen, és ne az események kimenetelében.

Azt mondja a Zsid 6,18b-19a: „… erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya…”

Ha magunkat egy hajóhoz, az élet nehézségeit viharhoz hasonlítjuk, akkor a remény a horgony, mely megment a hajótöréstől. De a horgony biztonsága két dologtól függ: a kábeltől, mellyel a hajóhoz kötik, és a szilárd talajtól, amibe kapcsolódik.

A kábel, mely a reményhez köt minket, a hitünk: biztosak vagyunk Jézus szeretetében, jóságában, hatalmában. Hitünk azt mondja, hogy Jézus most is tud parancsolni a viharoknak, egyetlen szavával le tudja csendesíteni őket. Hit az, ha bízunk benne, hogy ígéretei épen végigvisznek az életen át az örökkévalóságba, ahol együtt leszünk Vele. Ez valóban reményteli dolog!

És a föld, amibe horgonyunk kapcsolódik? Az maga Jézus. Ő biztos, szilárd alap, nem változik. A hullámok csapkodása néha úgy tűnik, hogy elszakít tőle, főleg ha a Miért? kérdésekkel foglalkozunk. A viharok alkalmat adnak arra, hogy mélyebbé tegyük kapcsolatunkat Jézussal, olvasva és megjegyezve a Szentírás igéit, imádkozva és imádva Jézust. Lesznek dühöngő viharok, zúgni fog a szél. De ha mindezek közepette is bízunk, és van hitünk, ami a Jézusban való reményhez kapcsol – akkor kiszabadulunk az élet viharaiból. Ez a titok.

Ha a körülmények és az aggódás ide-oda hánynak, vesd reményhorgonyodat Jézusba, és imádkozz hitért, hogy bízz ígéretei igaz voltában. Neki van hatalma lecsendesíteni a viharaidat, és biztonságban tartani téged.

Uram, segíts, hogy Rajtad tudjam tartani a szemem a legvadabb viharban is. Növeld hitemet Benned, az örökkévaló dolgokban, és Te legyél a reményem. Ámen