„Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban." (1Kor 15:58)

         Milyen valójában a szilárd, a rendíthetetlen ember? Kitartó, állhatatos. Bármilyen körülmény ellenére véghezviszi azt, amit eltervezett. Az akadályokat leküzdi. Nem tántorítja el semmi a céljától. Álljon itt előttünk egy példa a sport világából:

Élt egy magyar férfi, aki könnyen beállhatott volna a kifogásokat keresők sorába. Mindenki megbocsátotta volna neki, hiszen magyarázata vagy kifogása bőven lehetett volna arra, hogy feladja a céljait.

A férfit Takács Károlynak hívták. Sportlövő volt, akinek az álma az olimpiai aranyérem volt.

1936-ban, 26 évesen a képességei alapján már bőven indulhatott volna a berlini olimpián, azonban az akkori magyar sportpolitikai szabályok szerint csak tiszteknek járt az olimpiai részvétel kiváltsága, ő pedig még nem volt az. Így élete nagy lehetőségétől elesett, azonban folytatta a gyakorlást, sorra nyerte a magyar bajnoki címeket, és gőzerővel készült a nemzetközi versenyekre is – köztük az 1940-es olimpiára.

1938-ban egy katonai gyakorlaton azonban minden megváltozott. Egy meghibásodott gránát a kezében robbant fel, és jobb kézfejét teljesen szétroncsolta. Azt a kezét, amivel profi lövésszé vált. Az olimpiai álom egyik pillanatról a másikra szertefoszlott.

Takács Károly azonban nem elégedett meg a mindenki által sajnált rokkant és az elveszett tehetség szerepével. Ő ennél többre vágyott. Titokban elkezdett gyakorolni a bal kezével, és a balesete után egy évvel, 1939-ben megjelent a magyar bajnokságon. Kollégái és sporttársai örömmel fogadták őt, és tiszteletüket fejezték ki azért, hogy saját tragédiája ellenére eljött szurkolni nekik. Erre Károly így szólt: „Én nem szurkolni jöttem, hanem versenyezni veletek."

Már a versenyben való részvétele is óriási megdöbbenést okozott, az pedig főleg, hogy meg is nyerte a bajnokságot bal kézzel lőve. De nem állt meg itt: ugyanebben az évben tagja volt a világbajnok magyar csapatnak, és minden energiáját az álmának megvalósítására fordította.

Az 1940-es olimpia azonban elmaradt, mert időközben kitört a 2. világháború. Takács Károlyt viszont a második olimpiai lehetőség elvesztése sem törte meg: tovább gyakorolt, hogy 1944-ben végre megvalósulhasson az álma. De olimpia 1944-ben sem volt a háború miatt, így alázatosan, fegyelemmel és kitartással folytatta a gyakorlást. Végül 12 évvel azután, hogy először indult volna olimpián, elérkezett számára a nagy lehetőség: 1948-ban Londonban végre versenybe szállhatott.

Az abszolút favorit, a világbajnok argentin Carlos Valiente – miután hallott Károly balesetéről – megkérdezte tőle még a verseny előtt, hogy mit keres ott. Károly így felelt: „Tanulni jöttem, és világrekordot felállítani." Az ekkor már 38 éves férfi fegyelmének és kitartásának köszönhetően meg is valósította az álmát: a már bal kézzel is profi lövész az olimpiai dobogó legfelső fokára állhatott. Riválisa a verseny után gratulált neki, majd így szólt hozzá: „Azt hiszem, most már eleget tanultál."

Teljesítményét 4 évvel később Helsinkiben megismételte: ismét megszerezte az olimpiai aranyat. Carlos Valiente ismét csak gratulálni tudott, és ezt mondta neki: „Most már túl sokat tanultál, taníthatnál engem is."

A lelki életben vannak ilyen kitartó, az Úr útját hűséges odaszánással járó emberek?

A nap gondolata:

Nem lehet Istennek kedves vezető az, aki nem tanult előtte alázatot, mert az ilyen az Úr ügyéért sem képes elhordozni a szenvedést, hiszen igazából az ilyen csak a saját dicsőségét keresi.