Kinyújtotta kezét a magasból és felém nyúlt Zsolt 18,17

Emlékszel még, mikor igaznak hitted a tündérmeséket? Ugye, néha jó lenne még mindig hinni bennük?

Hároméves unokahúgom, Ellie, egész nap a mesékben élt. Királykisasszonynak öltözött reggelihez. Végigálmodozta, énekelte, pörögte-forogta, táncolta a napokat.

Mikor óvodába került, társai csúfolni kezdték. Kövérnek, csúnyának nevezték, pedig egyik se volt.

Unokaöcsém rettenthetetlen hős akart lenni, de az iskolában nehezen ment neki a tanulás.

A szívem szakadt meg, ahogy végignéztem, hogyan ébrednek rá, hogy a mesék varázslatosan szép világa, amit annyira szeretnek, nem létezik.

Egyszer aztán felvillant bennem egy gondolat. Hátha a csodák és örömök, amikről unokahúgom álmodozik, mégis igazak? Hátha unokaöcsém álmodozása a hősről nem is csak a képzeletben létezik? Mi van, ha ezek a mesék az Igazság felé fordítják a tekintetet?

Mi van akkor, ha az Evangélium végső igazságára mutatnak: az örömhírre, hogy létezik egy Isten, aki szeret minket, aki berontott a történelembe, hogy megszabadítson minket? Megmozgatta az eget és a földet, hogy a közelünkben legyen, hogy szeressen minket, bár ezért mindent oda kellett adnia, amije csak volt.

Gyerekként azt hittem, tudom, mi a Biblia, és egyáltalán nem tartottam jó dolognak.

Azt hittem, egy szabálygyűjtemény, amiben benne van, mit kell tennem, hogy Isten szeressen engem. Hősök vannak benne, akiket utánoznom kell, hogy Istennek kedvére legyek.

Ezért hát írtam egy könyvet az unokahúgomnak és unokaöcsémnek, és minden gyermeknek, akihez eljut, hogy legalább ők tudják, amit én nem tudtam, hogy a Biblia nem szabálygyűjtemény, és nem követendő hősökről szól.

„A Biblia mindenekelőtt egyetlen fiatal hős kalandjainak története, aki messziről érkezik, hogy visszaszerezze elveszett kincsét. Szerelmi történet a bátor királyfiról, aki elhagyja palotáját, trónját, mindenét, hogy kiszabadítsa azokat, akiket szeret. A legcsodálatosabb mese, ami valósággá vált!

Mert a legjobb ebben a történetben az, hogy IGAZ!”

Miért szeretjük a tündérmeséket? Szeretnénk, ha igazak lennének? Csak a fantázia termékei, és hozzájuk menekülünk az életünk elől? Szerintem épp az ellenkezője igaz.

Vágyaink nem a képzelet termékei. Inkább útjelzők. Túlmutatnak azon, ami látható. Bevezetnek a dolgok lényegébe. A Reménybe, az Örömbe, a Szeretetbe.

A Királyfi létezik.

A Hős létezik.

Szeret minket.

Kiválasztott minket.

Szerelmesei vagyunk.

Létezik a Szeretet, amire mindnyájan áhítozunk.

Mindenek középpontjában ott az Öröm.

És ott a Remény a világ falain túl.

Létezik a Kéz, mely tart minket.

És cél van mindenben.

Egy napon Isten meg fogja gyógyítani a sérült világot és gyermekei szívét, és el fog törölni minden könnyet.

Amikor ezt az igaz történetet olvassuk, nem elmenekülünk a való élettől, hanem belemenekülünk az életbe, az igazi életbe.

De általában nem hiszünk benne. Azt gondoljuk, túl jó, hogy igaz legyen. Boldogan mindörökre?

Ez tényleg úgy hangzik, mint egy tündérmese, egy gyermekeknek szóló történet. És akárhogy is, de mi felnőttek vagyunk. Kinőttünk a tündérmesékből. A mesék, ezt mindenki tudja, nem igazak. Az a világ valódi, amelyben élünk.

Az igaz történetek sosem végződnek örök boldogsággal.

Vagy – mégis?

Atyám, köszönjük, hogy elküldted nekünk Jézust. Köszönjük, hogy ő nemcsak letekintett ránk, hanem le is jött hozzánk. Ő a Szabadítónk. A Királyfink. A Hősünk. Minden álmunk valósággá válik! Ámen.