„Amikor látta, hogy Mária sír, és a többiek is sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” – kérdezte megindultan. „Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt.” Jn 11, 33-35

Arra már nem emlékszem, mi okozta kamaszszívem fájdalmát. Talán egy tinédzser dráma vagy valami fájdalmas csalódás tüskéje, talán nem sikerült megfelelnem, vagy valaki csúnyán szólt hozzám. De lehetett sértett büszkeség vagy csak a dühöngő hormonok. Bármi volt is, szenvedve és könnyekkel küzdve értem haza az iskolából.

Leüvöltöttem a húgomat, feleseltem anyukámmal, felrúgtam a ruháskosarat, végigtrappoltam a házon. Majd mikor már megbántottam mindenkit, akit lehetett, kijelentettem, hogy sétálni megyek. Becsaptam magam mögött az ajtót, és nem vettem észre, hogy az ég legalább olyan haragos, mint én voltam.

Nemsokára esőcseppek kérték táncra a könnyeket az arcomon, s azt kívántam, bárcsak pocsolyába taposhatnám a bánatot is a szívemről.

Pár perc múlva lépteket hallottam a hátam mögött. Hirtelen mellettem volt édesanyám, és hozzám igazítva lépteit, együtt mentünk tovább.

Nem szidott össze a viselkedésemért, nem kicsinyelte fájdalmamat. Nem biztatott, hogy majd újra kisüt a nap, és nem idézett a Bibliából. Egyszerűen csendben hazalépdeltünk a zuhogó esőben.

A Jn 11,33-35-ben Jézusról olvasunk, aki együtt hordozta a fájdalmat Máriával. Mária testvére, Lázár, meghalt, és a fiatal nő szíve összetört. Mérges is volt, imái nem találtak meghallgatásra, ahogy remélte, és az élete fenekestül felfordult.

Mikor Jézus megérkezik, nem próbálja csitítani Mária dühét, vagy félresöpörni a fájdalmát. Vele együtt könnyezik, ahogy haladnak Lázár sírja felé.

„Amikor látta, hogy Mária sír, és a többiek is sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” – kérdezte megindultan. „Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt” (Jn 11, 33-35).

Nem is az a feltűnő itt, amit Jézus mond, hanem az, amit nem mond.

Gondoljunk bele. Jézus tudja, hogy Mária sírása nemsokára örömre változik. Tudja, hogy visszahozza Lázárt az életbe, és minden könnyet letöröl a szemekről. De nem emlegeti a jobb holnap reményét, hogy elhessegesse a ma fájdalmát.

Jézus együtt érez Mária sebzett szívével, mielőtt meggyógyítaná azt. Belép a fájdalmába, mielőtt visszaállítaná a békességét.

Az igazat megvallva, Jézus viselkedése kihívás elé állít, elgondolkoztat, én hogyan viselkedem azokkal az emberekkel az életemben, akiket fájdalom ér. Egy bánattal küzdő ember társasága zavaró, kényelmetlen lehet. Ezért gyakran valami megoldáson töröm a fejem ahelyett, hogy egyszerűen osztoznék fájdalmában.

A Szentírás arra tanít, hogy nem a mi dolgunk megoldani mások problémáit. Parancsba kaptuk viszont, hogy megosszuk Isten irgalmát és vigasztalását.

„…Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene! Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk” (2Kor 1,3b-4).

Mi, akik megismertük mennyei Atyánk vigasztalását, mindent megkaptunk ahhoz, hogy az Ő nyugalmát árasszuk bajban, gyötrelemben. Ne törjük a fejünket, hogy mit mondjunk – tökéletlen jelenlétünk sokszor hallhatóbb tökéletes szavainknál. Egyszerűen csak vállaljuk a sétát az esőben.

Mert így tudjuk, tocsogó léptekkel, haza vezetni egymást.

Köszönöm Istenem, hogy kezedben tartod szívemet, mikor nehéz időket élek. Tégy bátorrá, hogy tovább tudjam adni vigasztalásodat fájó szívű társaimnak. Használd fel tökéletlen jelenlétemet, hogy tökéletes szereteted küldönce legyen valaki életében ma is. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: How to Hold a Hurting Heart; https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/07/02/how-to-hold-a-hurting-heart; fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu,