De Isten a csüggedők bátorítója, minket is megvigasztalt Titusz megérkezésével.” 2Kor 7,6

Tizenöt évvel ezelőtt néztem, ahogy egy kórházi ágyat betolnak a nappalinkba. Mennyire idegen hely egy ilyen ágynak. Mennyire nem való Ronnak, a férjemnek, hogy haldokolni jött vissza a nappaliba.

Hogyan lehetséges ez? Ron fiatal, atléta termetű férfi, a legjobb barátom, életem szerelme, hároméves kisfiúnk, Nick, legnagyobb öröme volt.

A következő napokat, melyeket betöltött Ron szaggatott lélegzésének hangja, életem „köztes időszakának” neveztem el. Az élet és halál közti „köztes időszak” alatt minden pillanatát, minden ízét magamba akartam szívni utolsó beszélgetéseinknek, utolsó csókjainknak, utolsó emlékeinknek.

Ron állapota gyorsan romlott. Túl hamar ment el. Egy szempillantás alatt özveggyé és egyedülálló szülővé váltam. Teljesen magányosnak éreztem magam.

Legtöbb ember körül van egy támaszháló, egy puha fészek, ami körülveszi. Nekem nem volt ilyen.

Édesanyámtól, rokonaimtól elválasztott a földrajzi távolság, más családtagoktól érzelmileg voltam távol nézetkülönbségek miatt.

A „puha” fészek törött üvegcserepekkel volt bélelve, minden mozdulat a szívemig szúrt. Mindegyik megvágott, mindegyik fájdalmat okozott.

Kisfiam, Nick iránti szeretetem tartott életben, segített úrrá lennem az ürességen, segített továbblépnem.

De szenvedtem, ha arra gondoltam, hogy egyedül fogunk ünnepelni ezentúl. Nem rendezünk fergeteges születésnapokat Nicknek. Nem lesz hagyományos hálaadási közös ebédünk. Nagyobb család kell ahhoz, hogy az életet tovább hurcoljuk.

Ha tragikus veszteség ér, csalódás vagy haláleset veszi el a legkedvesebbet, nehezen tudsz bárkiben is megbízni azután. Én legalábbis így voltam ezzel.

Ám volt egy barnahajú kicsi fiú velem, akinek keresztény férfi példaképekre volt szüksége, és szerető családra, akikkel együtt ünnepelhet. Nekem is meg kellett szabadulnom az ellentétes érzelmektől, attól, hogy nem merek bízni senkiben.

A 2 Kor 7,6-ban Pált sem vette körül kiterjedt családi kör, mikor ő is ellentétes érzelmekkel és félelemmel küzdött. De Isten látta, hogy Pálnak családias társaságra van szüksége, ezért elküldte Tituszt, hogy bátorítsa, s gondját viselje az apostolnak. Titusz problémamegoldó ember volt, aki szerette Istent, és szerette Isten korintusi népét.

Isten látta azt is, hogy nekünk nagyobb családra van szükségünk. Szeretete teljességéből Titusz-szerű embereket küldött, akik szeretik Istent, és szeretik Isten népét. Segítségükkel lombját vesztett lelkünk újra kizöldült Isten mindent magához ölelő vigasztalásában.

Lassacskán hagyni kezdtem, hogy rés keletkezzen szívem ajtaján, pár centis nyílás, ahol beengedhettem ezeket az embereket az életünkbe. Idővel Isten mindnyájunkat egybeszőtt egy „Titusz-családdá”, melyet nem vér szerinti kötelék, hanem a lelki rokonság fűz össze.

Az én „Titusz családomat” olyan emberek alkotják, akik feltétel nélkül szeretik, támogatják, bátorítják egymást, ha úgy adódik, ott ülnek a másik kórházi ágyánál, felelősséget vállalnak, és osztoznak a teljesítményekben, a veszteségekben, a fájdalmakban.

Hogy hasonlítunk-e egymáshoz? Nem igazán. De hasonló-e a lelkünk, és tudunk-e együtt boldogan ünnepelni? Határozottan!

A legértékesebb tudnivaló, amit férjem halála óta elsajátítottam az, hogy nem kell anyakönyvi kivonat és vér szerinti kötelék ahhoz, hogy egy család létrejöjjön.

A családot Isten alkotja meg.

Uram, Te azt ígérted, hogy apja leszel az apátlannak, és örömet adsz az ünnepeken az özvegyeknek. Az ünnep gyakran nehéz időszak azoknak, akik szenvednek. Nyisd meg, kérlek, a szememet, hogy észrevegyem, ha valakinek puha fészekre, biztonságos helyre van szüksége az ünnepléshez. S ha megláttam, add meg, kérlek, a szükséges elszántságot, hogy ugyanazzal a hihetetlen szeretettel forduljak feléjük, amit Te nyújtottál nekem – bármennyire elfoglalt vagyok is. Jézus nevében, Ámen.

(LeAnn Rice: What Makes a Family?, Encouragement for today, www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,