Templomunk megtisztítása

Ha végigolvassuk az evangéliumokat, kifejezetten kevés olyan eseményt találunk benne, ahol Jézus haragosan, agresszíven, békétlenül viselkedett.

Ezzel is összefügg, hogy személye határozottan rokonszenves azok számára is, akik a kereszténység határain kívülről szemlélik őt. Akár más vallásokhoz tartozókról, akár magukat vallástalannak, sőt egyenesen vallásellenesnek mondókról van szó, Jézus elfogadó magatartásáról, szeretetéről, lehajlásáról és együttérzéséről csaknem mindenki elismerően nyilatkozik.

Valószínűleg épp emiatt okoz sokak számára különös fejtörést a templom megtisztításának jelenete. Hiszen Jézus itt egyáltalán nem finom, békés, elfogadó és együttérző viselkedést tanúsít.

Ám ha több oldalról is megvizsgáljuk ezt a jelenetet, akkor rá kell döbbennünk, mennyire életéhez és tanításához illeszkedő ez a cselekedete is.

Jézust a maga korában sokan prófétának tartották. A próféták pedig – az Ószövetségből jól tudjuk – olykor egészen különleges, esetenként talán őrültnek tűnő cselekedeteket is véghez vittek, hogy azok jelképes értelmével ráirányítsák a környezetükben élők figyelmét valami fontos üzenetre.

A próféták emellett – ugyanúgy, ahogyan Jézus a templom megtisztításakor – gyakran szembekerültek a „hivatalos” vallásosság képviselőivel. Ha ilyen szempontból nézzük végig Jézus működését, akkor már sokkal több olyan pontot láthatunk, ahol a szelíd és békés Mester korholja, fricskázza, olykor talán hergeli is mindazokat, akiknek hite, istenkapcsolata kiüresedett hagyományok, szokások megtartásává, puszta parancsteljesítéssé, megfeleléssé, kötelességek „letudásává” silányult.

A templom megtisztítása esetében ez az attitűd csúcsosodik ki valamiképpen, hiszen Jézus számára fontos volt a templom: az életét megörökítő írások szerint már tizenkét esztendős korában azért nem találják szülei, mert „Atyja dolgaiban” munkálkodik. A templomra az Atya házaként tekintett, annak ellenére, hogy arra is felhívta a figyelmet: „eljön majd az idő, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát”.

Jézus működése és tanítása alapján hajlamosak vagyunk a templom megtisztításának jelenetét pusztán egy olyan harcnak, konfrontációnak felfogni, amely a korabeli viszonyok között fennálló „hamis vallásosság” és Jézus „igaz vallásossága” feszültségéből fakad. A kereskedők és a pénzváltók a nagy ünnepek alkalmával a templom előterében üzletelnek a vallási szertartásokhoz és az áldozatbemutatáshoz szükséges árukkal. Jézus megelégeli ezt, és igazi prófétai tettként, afféle performanszként nagy, botrányos jelenetet rendez…

Van azonban e történetben egy apró momentum, amely talán képes továbblendíteni bennünket az értelmezésnek e síkjáról. Mégpedig az, hogy Jézus „ostort fon”. Ez pedig időt és elmélyültséget igénylő tevékenység. Abból, hogy az evangélium hangsúlyosan megjegyzi: Jézus ostort font, arra következtethetünk, hogy nem pusztán a látottak miatt elhatalmasodott, hirtelen jött harag következménye volt a kereskedők és a pénzváltók kiűzése, hanem benső világa rostáján átszűrt, átgondolt cselekedet.

S ha így közelítünk Jézusnak ehhez a szokatlan, egyedülállóan erős, harcos megnyilvánulásához, akkor útmutatást kaphatunk saját benső világunk alakításához is.

A Szentírás elvezet bennünket arra a felismerésre: benső világunk is templom, mi magunk is Isten temploma vagyunk. Mi az benne, ami nem való a templom mivolthoz, az isteni világához? Mi az, amit Jézus ebben a nagyböjtben szeretne kisöpörni, kiűzni, kikergetni onnan? S mit, kit szeretne, ha felfedeznénk, megtalálnánk saját lelkünk templomában?

Kondé Lajos