Napunk gyümölcsét hozza meg

Harmadik hete járunk a nagyböjtben. Ha a keresztény közösségben egymásra nézünk, talán olyan embereket láthatunk, akik a megtérés különböző lépcsőfokain állnak, akik a szent negyven napban a böjt és a testi önmegtagadás cselekedeteit végzik – ki-ki a maga módján. Olyan embereket, akik szolgálatuk szokott mértékéhez hozzátettek valamit – persze rejtetten, ki-ki a saját adománya szerint. Megtérők közössége vagyunk, s a nagyböjti eszközökkel ennek rejtett jelét adjuk. Ám azonos-e a megtérés a rejtekben végzett böjttel, önmegtagadással?

Lukács evangéliumában Jézus a megtérés sürgető erejéről beszél saját korának megrendítő eseményeihez kapcsolódóan (Lk 13,1–8). Kiindulópontja az a szörnyűség volt, amely teljesen váratlanul és válogatás nélkül csapott le a jeruzsálemi templomban összegyűlt galileaiakra, „akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval elegyítette”. A szerencsétlenség a maga brutalitásával felrázta az embereket. A megmagyarázhatatlan és váratlan események elbizonytalanító erejének, a kiszolgáltatottságnak és a félelemnek a megtapasztalásakor némelyek azzal akarták megnyugtatni magukat, hogy az illető galileaiak bűnösök voltak, ezért megérdemelten sújtotta őket a büntetés. Ugyanezt gondolták azokkal kapcsolatban is, akikre – szintén a Lukács-evangélium szavai szerint – „rádőlt a torony Siloámban”, a jeruzsálemi városfalon való építkezésen, és halálos balesetet szenvedtek.

Jézus az önmegnyugtatás efféle álteológiájával szemben kitágítja a horizontot: valamennyi galileai (azaz mindenki az ő szűk pátriájából) és Jeruzsálem minden lakója – más szóval egész Izrael, a teljes választott nép – bűnös, megtérésre szorul, és a végidőkben él. A halál – amennyiben bűneik miatt érné őket – válogatás nélkül lecsaphatna mindannyiukra. A megtérés határideje tehát ugyanolyan váratlanul közel van egész Izrael számára, mint a galileaiakra és a siloámiakra lesújtó halál. 

A megtérésnek ugyanezt a sürgető erejét világítja meg Jézus példabeszéde a fügefáról, amely egy év haladékot kap. A szőlőskertbe telepített nemes fa nem teljesítette feladatát, nem töltötte be azt a küldetést, amit ültetője és gondozója szánt neki. Jeremiás próféta szavával: „Szeretnék szüretelni náluk – mondja az Úr –, de nincs szőlő a szőlőtőkén, sem füge a fügefán, még a levél is lehervadt róla. Ezért hoztam pusztítókat rájuk, hadd pusztítsák el őket” (Jer 8,13). A fa egy évi haladékot kap, végső haladékot. A galileaiak és a Siloám-negyedben balesetet szenvedett jeruzsálemiek említése is jelezte már, s most a haladékot kapott fügefa képe is ezt erősíti meg: megtérnie nem az egyes embernek kell, hanem a választott népnek, Izraelnek. Nem arról van szó tehát, hogy ki-ki a maga kis életében Istennek juttassa az uralmat, hanem arról, hogy a választott nép ismét töltse be hivatását, és legyen hű a szövetség Istenéhez. Jézus szeme előtt egy olyan Izrael lebeg, amely nem önmagáért van, hanem amelynek hivatása az, hogy Istennel való kapcsolatát más nemzetek javára élje meg. Hogy létrehozzon a világban egy olyan kis szegletet, ahol Isten törvényei és békéje érvényre juthat.

Ha nekünk, keresztényeknek öncélú a böjtünk, ha individuális a megtérésünk, ha csak a megtorlás elől futunk, akkor nem vagyunk jobbak a viperák fajzatainál. Lukács evangéliumának imént említett szakasza arra szólít fel, hogy népként, közösségként, új Izraelként térjünk meg. Hiszen nem a böjtünk, aszketikus gyakorlatunk, szolgálatunk szokott mértékének megtetőzése lesz Isten országának jele, hanem az a mód, ahogyan az Egyházban, a szerzetesközösségben, keresztény közösségünkben együtt élünk. Közösségként az a hivatásunk, hogy Isten szeretetének jele és eszköze legyünk egymás és a világ előtt. A mi fügefánk termése az, ha azt mondják rólunk: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” (Tertullianus, Apologeticum 39,7). A böjt, az önmegtagadás cselekedetei, az aszketikus tettek akkor érnek valamit, ha abban segítenek, hogy napunk meghozza gyümölcsét, a fényben érő szeretetet.

Dejcsics Konrád OSB