2020. december 2. – Szerda

Abban az időben Jézus a Galileai-tengerhez érkezett. Fölment egy hegyre, és leült. Nagy sokaság jött hozzá. Hoztak magukkal sántákat, bénákat, vakokat, némákat meg sok más beteget, és lába elé tették őket. Valamennyiüket meggyógyította. Amikor a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult, és magasztalta Izrael Istenét. Jézus akkor összehívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Nem akarom étlen hazaküldeni őket, hogy ki ne dőljenek az úton.” A tanítványok erre megjegyezték: „De honnan szerzünk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy ekkora tömeget ellássunk?” Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” „Hét, és néhány apró halunk” – felelték. Erre meghagyta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Aztán fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, a tanítványok pedig a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, hét kosár kenyérmaradékot szedtek össze.

Mt 15,29-37

Elmélkedés:

Bizonyára mindannyian ismerjük az éhség érzetét. Nem a világ legszegényebb országaira jellemző éhezésre gondolok, amikor az emberek olyan rossz körülmények között élnek, hogy hosszabb időn keresztül nem jutnak naponta elegendő táplálékhoz, hanem arra, amikor néhány órája nem ettünk és megéhezünk. A mai evangéliumi jelenetben is ez az állapot jellemzi az embereket. Jézus ezt mondja: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük.” Kijelentése nem azt jelenti, hogy már három napja étlen-szomjan vannak az emberek, hanem azt, hogy talán az előző napon elfogyott a magukkal hozott ennivaló. Napokon keresztül hallgatták Jézust, de lassan vissza szándékoznak térni otthonukba, és bizony nem jó érzés üres gyomorral útnak indulni.

Amit Jézus érez az emberek iránt, az nem egyszerű sajnálat vagy szánakozás, hanem mély, szívből jövő együttérzés. Talán tanítványainál sem maradt harmadnapra semmiféle ennivaló, tehát lehet, hogy ő is megéhezett. De akár éhes volt ebben a helyzetben a mi Urunk, akár nem, minden bizonnyal mélyen együttérzett azokkal az emberekkel, akik vele voltak. Az együttérzés cselekedetre indította, csodát tett a nép javára, megszaporította a kevés kenyeret és halat, hogy mindenki jóllakjon.

Boldogok, akik kitartanak Jézus mellett! És boldogok, akik tőle nem csak kenyeret, hanem lelki táplálékot is kérnek!

© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Istenünk! Tőled kérjük és várjuk az újrakezdést, lelki életünk megújítását. Ha nem ezt tennénk céltalan bolyongás és hasztalan útkeresés volna számunkra az adventi időszak. Rád bízzuk a vezetést, hogy valóban megérkezhessünk célunkhoz, a Megváltóval való találkozáshoz. Rád bízzuk magunkat, aki új álmokat, célokat, látomásokat állítasz elénk, egyszóval egy új jövőt. Félretesszük egyéni terveinket és kicsinyes igényeinket, elfeledjük földhözragadt céljainkat és rövidtávú elképzeléseinket, és a te útmutatásodra bízva magunkat elindulunk, mint zarándokok. Adventi zarándokutunk és végső soron egész életutunk csak akkor nyer értelmet, ha magával ragad minket az utánad való vágyakozás. Segíts minket, hogy megtegyük az utat lépésről lépésre Betlehemig, a jászolig, a Gyermekig!Ámen