2020. március 10. – Kedd

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket.

Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”

Mt 23,1-12

Elmélkedés:

A tegnapi evangéliumban Jézus abból az emberi jellemvonásból kiindulva fogalmazta meg elvárását tanítványaival szemben, hogy a magunk hibáival elnézőek és nagyvonalúak vagyunk, másokéval szemben viszont szigorúak. Saját bűneinket szívesen kicsinyítjük, míg másokét előszeretettel felnagyítjuk. A mai evangéliumban ismét emberi gyengeségünkre mutat rá, jellemünk vadhajtásait szeretné lenyesni. Arra a tulajdonságunkra gondol, hogy szívesen dicsérjük magunkat, soroljuk érdemeinket, miközben másokban inkább csak a rosszat vesszük észre.

Egész életünk folyamán arra törekszünk, hogy megpróbáljuk megvalósítani önmagunkat. Nem mondom, hogy napjainkban divatos ez a hozzáállás, mert valójában minden korban divatos volt az önmegvalósítás gondolata. E területen könnyű túlzásokba esni, hiszen, ha elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, akkor elkezdünk a látszatra törekedni. Jobbnak szeretnénk láttatni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Azt szeretnénk, ha mások jó embernek látnának, tartanának minket, bár mi tisztában vagyunk gyarlóságainkkal, de ezeket gondosan titkoljuk.

Jézus szava kijózanítóan hat az öndicsérő emberre: „Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.” Nagyböjti feladatunk lehet a szerénységre, az alázatosságra való törekvés.

© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus, a te küldötted vagyok, ezért mindenkor a te örömhíredet akarom továbbadni és rólad akarok tanúságot tenni. A te szereteted és irgalmad jele szeretnék lenni a világban, naponta gyakorolva az irgalmas szeretet cselekedeteit. Mindent a te nevedben akarok tenni, hogy te győzz a rossz és a gonosz felett. Vezess engem Szentlelked által, aki indít és megerősít engem és az egész Egyházat a küldetésben!