„Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét.” 

 Mk3,14 

Boldognak kellene lennem. Tudtam. Egy csomó dolgot felsoroltam, amikért mind hálás lehettem. 

Mi hát ez a csalódottság, mely a felszín alatt hullámzik, ha őszinte vagyok magamhoz? Elcsendesedtem, szomorkodtam. 

Aztán megtudtam valami szörnyűséget, ami másokkal történt, és borzasztóan szégyelltem, hogy a hálán kívül más érzést is megengedek magamnak. 

Ettől aztán a szomorúsághoz még bűntudat is társult. Ettem hát egy kis csokoládét. Diétás kólával leöblítettem. Úgy döntöttem, ez az egész letörtség csak attól van, hogy csökkent a szervezetem cukor- és koffeinszintje. 

Az igazi válasz persze más volt, tudtam jól, de nem akartam elfogadni. 

Túl sokat tevékenykedtem, átadtam magam Isten szolgálatának, de arra nem futott az időmből, hogy töltekezzem is Vele. 

Ismerős? 

Nyaktörő iramban igyekszünk elérni azt, amit Isten a nyugalomban szeretne átadni nekünk. 

Ő már mindent tökéletesen kidolgozott. A lyukakat betömte. A szükségleteket kielégítette. A kérdéseket megválaszolta. A gondokat megoldotta. 

Mit szánt nekünk ebből? Napra pontosan beosztva minden elő van készítve, ami a mi feladatunk. Se több, se kevesebb. 

Csak annyit kér, hogy mielőtt nekilendülünk, mindig személyesen vegyük át tőle a tennivalót. Így tud feltölteni az erejével, buzdítani a jelenlétével. Ez a napi szent csere, amikor a missziós kötelességet tiszta örömre váltjuk be. 

Mennyire elszomoríthatja, hogy úgy dolgozunk, mintha nem hinnénk abban, amire Ő képes. Mondjuk ugyan, hogy bízunk benne, de úgy tevékenykedünk, mintha minden rajtunk állna. Teljes erőbedobással végezzük az aktuális feladatot, és alig hagyunk pár percet arra, hogy az Ő szerepét esetleg elismerjük. 

Képzelj el egy kislányt, aki futásnak indul egy teli bögrével, s kilötyögteti az egészet. Ott elöl majd újratölti, gondolja. Ezért még jobban felgyorsít, kezében az üres bögrével. 

Olyan feladatot igyekszik teljesíteni, amit nem Tőle kapott. Mikor odaér Hozzá, és elfut mellette, épp csak pár csepp jut a csészéjébe, mert nincs ideje megállni, hogy feltöltse újra. Az ürességet nem csökkenti pár csepp. 

A tragikus igazság az, hogy nem az elöl álló feladat az, ami megtölti a csészét – ami megtölt minket. 

A csillogó cél csak egy vákuum, mely mindent kiszív belőlünk, de arra nem képes, hogy újratöltsön. 

Tudom, mert megéltem. Nincs ennél üresebb üresség. Amikor a kezed tele van, de te magad csak egy kiszikkadt burok vagy. 

Mikor a rohanásban ide jutottam, már tudtam, hogy csak a lelassult tempó, a nyugodt percek tudnak helyrehozni. 

Újra rá kell csatlakoznom a Forrásra, Aki tudja, hogyan leheljen újra életet abba, ami kiszáradt, elpusztult. Jézus nem száll be velünk a mókuskerékbe. Ő a lassúbb ritmusú együttléteket kedveli. Lakni, lakozni, gyönyörködni – ilyen és hasonló kifejezéseket találunk a Vele való együttlétre. 

Tanítványai kiválasztásának is két szakasza volt, ahogy mai alapigénkben olvassuk: 

„Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3,14). 

Igen, menjenek, hirdessék az igét, és űzzenek ki démonokat, de sorrendben az első feladat, hogy „vele legyenek”. 

Akkor tudunk megtelni, ha nem felejtünk el Vele lenni, mielőtt elindulunk szolgálatára. 

Azt akarja, hogy előbb szívünk ritmusát hangoljuk rá az Övére, és azután fogjunk hozzá a mai nap teendőihez. 

Ő odanyújtja nekünk, amire szükségünk van, és arra hív, hogy minden nap vegyük át Tőle imádságban, imádásban, az Igéből szerzett igazságban. Ő szeretettel feltölti bögrénket, és közben így suttog: Ez nem futóverseny, ahol számít a gyorsaság. Nem kérek mást, csak maradj meg az úton, amit kijelöltem neked, csak neked. Ne egy földi díjra szegezd a tekintetedet, hanem arra, hogy szeretetkapcsolatban maradj velem. 

Ennek a napirendnek a teljesítése mindig elégedettséggel jár. 

Uram, szeretnék mindenben szünetet tartani, hogy Veled lehessek. Add, hogy mindig észben tartsam, mekkora ajándék, hogy jelenlétedben tölthetem ezt a szent időt. Ámen.