„Az Úr közel van.” 

Fil 4,5b

Csapdában voltam, mint éjjeli lepke a befőttesüvegben. Fulladozva tekintgettem kifelé, néztem, ahogy mások álmai, reményei, örömei táncot járnak, az enyémek meg ott porosodnak a fájdalom völgyében.

Optimizmusra hajló szívem lassan éledni kezdett. De amint hangosan is elismertem csalódottságom mélységét, a szomorúság befedte a maradék pislákoló fényforrást.

Kihunyt. Kialudt. Már nincs remény.

„Nagyon sajnálom, hogy ekkorát csalódtál”, mondta a barátnőm. „Bár tudtam volna, mennyire szenvedsz. Szívesen álltam volna melletted.”

„Köszönöm. De az összetört szív ostobaság. Főleg, ha látod, mások mennyit szenvednek.” Közös barátnőnk férje nemrég hunyt el. Hónapok óta súlyos beteg volt. Eddig a szeretett ember szenvedését, most a gyászt kellett elviselnie a feleségnek. Mi ehhez képest egy szakítás? Csak fehér zaj lenne a panaszkodásom a körülöttem harsogó szomorúságszimfóniában.

Az önbizalomhiány elhallgattatott. Értéktelennek hittem magam.

Lebecsültem a fájdalmamat, attól féltem, jelentéktelennek tartják mások fontosabbnak látszó veszteségei mellett. Lebecsültem a fájdalmamat, és egyúttal lebecsültem Isten törődését a szenvedésemmel. Felajánlotta a gyógyítást, de én elfordultam Attól, aki enyhíteni akarta fájdalmamat.

Barátnőm szemében hosszú évek bölcsessége, értő irgalom fénylett.

Megfogta a kezemet, s elindultunk visszafelé. Vissza abba az időbe, amikor elvesztette két gyermekét. Valaki azt tanácsolta, tartsa kordában a fájdalmát. Hasonlítsa össze mindig mások szenvedéseivel.

Megfogta a kezemet, és elindultunk visszafelé. Abba az időbe, amikor nem elfojtottuk, hanem elismertük a fájdalmat, amikor foglalkoztunk vele, s nem hajítottuk félre egy sötét sarokba. A fájdalomról tekintetünket az Úrra vetettük, aki segített meggyógyítani a hasztalan kitárt ölelő karok és az üres bölcső fájdalmát.

Megfogta a kezem, és elindultunk előre. „Ne becsüld le a fájdalmadat. A fájdalmad igazi. A völgy, amibe kerültél, valóságos. El kell ismerned, hogy az Úr közel, el kell fogadnod a segítségét, hogy kikerülj a mélységből.”

Barátnőm engedélyt adott, hogy átéljem a veszteség fájdalmát. Más volt, mint az övé, de ugyanolyan őszinte. Csak most ébredtem rá, hogy távol tartottam magamtól a fájdalmat, kerültem, mert abszurdnak véltem. Összetört szívem biztosra vette, hogy Istennek nincs ideje ilyen apróságokkal törődni.

Barátnőm szavaiban megéreztem az igazságot. Senki nem szeret úgy, mint Ő, mint ahogy Ő akar szeretni. Senki nem tud úgy gyógyítani. Senki nem áll olyan közel, hogy felfogja könnyeinket. Minden könnycseppünk értékes Számára, egyet sem akar elveszíteni.

Kedvesem, talán itt az ideje, hogy elismerd a fájdalmadat. Hogy felfogd az Úr törődését, állandó jelenlétét melletted. Ha völgyben vagyunk, szükségünk van Istenre és a barátainkra. Lelkünk hosszú éjszakájában a csillagok számlálása is könnyebben megy, ha van mellettünk valaki. Az első fénysugár gyakran tőlük érkezik. Ha vágysz valakire, aki melletted áll, imádkozz érte. Talán ha csatlakozol egy kisközösséghez, ha elhívsz valakit kávézni, ha segítséget nyújtasz a szomszédnak, egy szép barátság fog kibontakozni.

Ne törődj azzal, mit mondanak, vagy mit gondolnak mások, a fájdalmad valódi.

Nem kerülhetjük el a szenvedés időszakait. Jönnek, de el is mennek. Ezt ne felejtsd el. A fájdalom nem arra van, hogy örökké tartson. Isten mélységes szeretettel szeret, és meg akar gyógyítani. Nincs túl nagy fájdalom, de túl kicsi sem. Gyakran csak egy megbízható ember kell, aki eszünkbe juttatja, hogy az Úr közel van. Ő meg tud gyógyítani. Le fogja csavarni a befőttesüveg kupakját, és kiereszti álmainkat, reményeinket, örömeinket. És velünk száll felfelé, ki a völgyből.

Istenem, köszönöm, hogy annyira szeretsz minket, hogy Fiad, Jézus, kereszthalálában átélted fájdalmainkat. Ő viselte a fájdalmunkat. Ő ismeri a fájdalmunkat. Ő meggyógyítja a fájdalmunkat. Köszönöm. Az Ő Nevében, Ámen.