„Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” (Mk 10,21)

Nem volt minden a helyén a fontossági sorrendemben. Sejtettem egy ideje, de igazából akkor jöttem rá, mikor részt vettem egy utazáson a Compassion International szervezésében El Salvadorban. Meglátogattam két gyermeket. Felhajtották ponyvából készült bejárati ajtójukat, s behívtak az otthonukba. Lent sár, a falak földből, egyetlen ágy, ahol esténként öten igyekeztek álomba merülni. Egy ágy, ahol arról álmodhatott valaki, hogy orvos vagy rendőr lesz nagy korában.

Nem ezüstöt és aranyat kaptam tőlük, hanem önzetlen szeretetet. Benne volt a történeteikben, a mosolyukban, az apró kis ajándékokban, amit a sajátjukból adtak.

Ajándékozni jöttem én is: mosószert hoztam és élelmiszert. De az ő ajándékuk mindezt túlszárnyalta. Egy sárfoltos, szeretetbe mártott, színes gyöngykarkötőt kaptam. Az övék volt, de azt akarták, hogy az enyém legyen.

Ünnepélyesen kijelentem, hogy nincs az a gyémánt, ami abban a percben számomra többet ért volna a szeretetüknél, az ajándékuknál.

Másnap reggel készülődés közben nógatást éreztem: te is ajándékozd oda a karkötődet, ahogy a gyerekek neked adták az övékét.

Igen, volt nálam egy másik értékes karkötő. Édesapámtól kaptam több mint húsz éve. Egyszerű fakarkötő Dél-Afrikából, de nekem a fél világot jelentette.

Hogyan mondhatnék le róla? Nyugtalanul tétováztam. Repesett a szívem, ahogy elképzeltem a jelenetet, ahogy egy kislánynak vagy egy anyukának átnyújtom a karkötőt. Aztán összeszorult a gondolattól, hogy továbbadom egyik legdrágább kincsemet. Na, itt van a probléma gyökere. Mit tartok kincsnek.

Kérlek, ne ítélj el.

Zavarban vagyok, sőt, nyomorultul érzem magam. A gyomrom felkavarodik, mikor ki kell mondanom: nem adtam oda senkinek a karkötőmet. Képtelen voltam? Nem, ennél többről van szó: nem is akartam. Mindkét karkötő velem utazott haza, az Egyesült Államokba.

Az egyik az önzetlenséget jelképezte, a másik az önzést.

Azt hittem, vagyok valaki, mert ajándékot viszek a szükségben szenvedő gyermekeknek, babkonzervet és rizst, szappant és mosolyt. Fogalmam sem volt róla, hogy én vagyok az, aki szükségben szenved.

Mindennél jobban szükségem volt valamire, ami hiányzott belőlem: hogy jobban szeressem az Urat, mint a saját dolgaimat. A szívem jobban ragaszkodott ahhoz a karkötőhöz, mint ahhoz, amit Isten kért tőlem. Ő arra kér: „adj a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben.” Olyan egyszerűnek hangzó kérés, és mégis milyen nehezen teljesítem.

Tudod, mi az egész történet csattanója? Azóta már elveszítettem az édesapámtól kapott karkötőt. Nemde ez földi kincseink sorsa? Arra vannak, hogy kicsússzanak nyitott kezünkből, adakozó szívünkből.

Elhatároztam, hogy ezentúl nem engedem, hogy az Úr és azok iránti szeretetem, akik fontosak számára, kevésnek bizonyuljon. Legközelebb odaadok mindent. Már most kinyitom a kezem és szívem, így várom és keresem az alkalmakat az ajándékozásra. Velem tartasz?

Uram, te vagy a tökéletes minta az adásra. Te nekünk adtad a Fiadat, Ő pedig az életét adta a kereszten. Köszönöm, Uram, hogy adsz irgalmat, második esélyt, és olyan szívet, ami nemcsak meghallja, de válaszol is a Te nógatásodra. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, , Samantha Reed, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu