„Ezért vessetek el minden romlottságot és mindenféle gonoszságot, s fogadjátok szelíd készséggel a belétek oltott igét, mely meg tudja menteni lelketeket.” 

Jak 1,21

Van valami olyan attitűdöd, viszonyulásod, hozzáállásod, ami néha ki tudja szívni belőled az életet? Lekókad a lelkesedésed, elhervad az örömöd, elfonnyadsz tőle, mint egy régóta nem öntözött növény.

Ez a kép jutott eszembe, mikor elgondolkoztam valamin, amit anyósomtól tanultam. Ő híres a gyönyörű növényeiről, a virító évelőágyásáról. Lényegében kora tavasztól késő őszig tele a kertje szebbnél szebb virágokkal.

Egy alkalommal rákérdeztem, van-e valami titka a virágok gondozásának. Elmagyarázta, hogy a művelet neve, amivel az állandó virágzást biztosítja: „lefejezés”. Ez annyit tesz, hogy amint egy virág fonnyadni kezd, halványul, hervad, le kell csípni a fejét.

A gyakorlatban kiderült, hogy ez egy aprólékos, soha véget nem érő munka. Mikor azt hinném, hogy már minden elfonnyadt virágot eltávolítottam, másnap tucatjával jelennek meg az újak. De azt akarom, hogy a növényeim tovább virágozzanak. Naponta folytatom a lefejezést, mert a száradó virágfejek elvonják az éltető nedveket a növény többi részétől. Kiszívják az energiát, amit újabb virágok kibontására használhatna.

Ha megszabadítom a növényt a száradó, lekókasztó nehezéktől, a rügyekből káprázatos szirmok törnek elő mindaddig, míg élet kering a szárban.

Miközben lecsipkedem az elszáradt virágfejeket, Krisztussal való életemen gondolkodom. Vannak olyan szegletei a szívemnek, olyan gondolatai az elmémnek, kívánságai az akaratomnak, amik rossz attitűdből erednek. Ők lelki életem nehezékei.

Ezek a mélyen gyökerező gondolati sémák és társaik: a kételkedés, a félelem, a rossz döntések, régi szokások, dédelgetett neheztelések vagy pillanatnyi konfliktusok – akadályozzák a növekedést, nem engedik kibontakozni Istentervezte teljes pompánkat.

Reggel reménykedve ébredünk, de hamar megadjuk magunkat annak, ami bánt. Kételkedésünk önmagunkban vagy mások fölötti ítélkezésünk gyakran olyan negatív gondolatokból és nemkívánatos cselekedetekből ered, amik nemcsak a mi napunkat teszik tönkre, hanem azokét is, akik körülöttünk élnek. De ha tudatosan lecsipkedjük ezeket, amint megjelennek, meglepő növekedést tapasztalhatunk meg Krisztussal való életünkben és egészséges kiteljesedést kapcsolatainkban.

Jakab leveléből vett mai igénk arra szólít fel, hogy vessük el magunktól ezeket a negatívumokat, s alázattal engedjük, hogy Isten igéje felszívódjék a lelkünk mélyéig. Ahelyett tehát, hogy egy kísértő gondolatot dédelgetnénk mindaddig, míg bűnné sarjad, csöndesen irányítsuk figyelmünket az Írás valamelyik igazságára, mint például: „Főpapunk ugyanis nem olyan, aki ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el.” (Zsid 4,15).

A Szentírás szavai megerősítenek, nem szívják el energiánkat. Ez a legkifinomultabb, lélekben történő „lefejezés”. Ha sikerül áthajlítanunk ebbe az irányba gondolati sémáinkat, megmenekülhetünk a rossz döntésektől, az egészségtelen kapcsolatoktól, a belülről gerjesztett szívfájdalomtól.

Érzed-e, hogy ráférne lelkedre egy kis „lefejezési” művelet? Vannak-e benned elszáradt virágfejek, amiket magaddal hurcolsz, s amik elszívják lelki-szellemi energiádat, fejfájást okoznak, könnyeket fakasztanak? Tépd ki magadból a rosszat, az ártalmasat. Ültesd helyébe Isten Igéjét. Aztán lépj hátra, és várd türelemmel, hogy megjelenjenek a szemet gyönyörködtető csodálatos virágfejek.

Uram, bevallom Neked, hogy régóta hordozok lelkemben elfonnyadt virágokat. Segíts, kérlek, hogy kitépjem és eldobjam őket. Add, hogy akarjam helyükre a Te igédet ültetni jó mélyen, kitéphetetlenül. Öntözd meg lelkemet kiapadhatatlan forrásodból, hogy a virágok, amiket elültetsz és felnevelsz bennem, mások figyelmét is megragadják, és a Kertészre irányítsák. Ámen.