„Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.”

 1 Pét 5,6-7

Vékony, fehér szeletke hold volt az égen. A bögrém peremére emlékeztetett, a bögréére, amin egy maci volt, és írás is állt rajta: „Boldog nagy maciöleléssel”. A bátyámtól kaptam, mikor 13 évesen kórházba kerültem anorexiával.

Most itt vagyok megint zöld kórházi köpenyben, de most nem ment le abnormálisan a testhőmérsékletem, és nem 40 kilót nyomok.

Most épp egy kisbabát tartok a karomban, amire az orvosok szerint semmi reményem nem lehetett. Három és fél kiló, Aiden Greynek hívják, és én nem tudom abbahagyni a sírást. Mert ő meg nem tudja abbahagyni a csuklást.

„Valami baja van?” – bököm meg a nővér könyökét, aki a lepedőt simítja ki az ágyamon. Rám mosolyog. „Dehogy” – válaszol. „A csuklással nincs mit kezdeni, majd abbamarad” – és én a szívemhez szorítottam Aident, sajnálva, hogy már nem veszi körül a méhem biztonsága.

Két fiam van, és volt két vetélésem is, és semmi sem borzasztóbb, mint látni hogy a tested megtagadja a gyermeked. Isten sosem tagad meg. Ő ott van mindig. A vetélésnél is.

Ott volt, mikor én, egy lelkészcsalád gyermeke, 9 évesen éheztetni kezdtem magam, és akkor is, mikor 18 éves hippiként elszöktem otthonról, és bejártam a világot, hogy megtaláljam a hitemet. Meg amikor hazajöttem mellrákban haldokló anyámhoz, aki bemorfiumozva is a Az Úr jóságát énekelte.

Itt van fájdalmaink közepette, egy kereszten csüng, készen egy újabb feltámadásra.

Fiatalkoromban azért hagytam abba az evést, mert így akartam menekülni a fájdalomtól. Most tanulom várni a feltámadást. Tanulok bízni Istenben a fájdalomban.

Tavasszal egy nap kinéztem a dolgozószobám ablakán, hó fedte az udvart, két éves kis lurkóm a trambulinon ugrált.

Meztelenül.

Ruhái szanaszét szórva körülötte, és ő énekelt.

Nevetve futottam ki, hogy egy takaróba burkolva behozzam a házba, de titokban irigyeltem. Irigy voltam a szabadságára, hogy ha akar, meztelenül énekel örömében, a házunk mellett elhaladó főút közönsége előtt.

Talán erre hív minket az 1Péter 5,7, mikor azt mondja: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok.”

Nem könnyű Jézusra vetni gondjainkat egy olyan világban, mely igyekszik meggyőzni minket, hogy értékünket a farmerünk mérete határozza meg. Mennyivel könnyebb elbújni, mint Jézusra bízni a fájdalmunkat, kérdéseinket, hogy kik is vagyunk, s mennyit érünk.

És én azt hiszem, hogy ott, azon a csendes, nyugodt helyen, ahol szeretnek minket, a gyermekét ölelő anya karjaiban – ott találjuk meg a választ, ott találjuk meg önmagunkat.

Múlt éjjel, a házunkban honoló csend egy ritka pillanatában úgy éreztem, beléptem a szeretetbe. Mintha mindig is ott várt volna rám. Láttam valódi önmagamat: egy szenvedélyes, szétszórt 33 éves nőt, aki nagyon szereti a világot, hangosan szokott nevetni, és néha szüksége van magányra. Aki összekeni a konyhaasztalt festékkel, ha kézműveskedik, aki inkább szeret írni, mint házimunkát végezni, aki elsírja magát, ha a fiai nem fogadnak szót.

És hirtelen tudtam már, ki vagyok. Ott, abban a szent pillanatban, legókkal és vasúti pályaszakaszokkal magam körül.

Engem szeretnek. Az vagyok, akit szeretnek.

Mind azok vagyunk, kedveseim.

Nem a farmerünk mérete határoz meg minket. Nem a Facebook barátaink száma vagyunk, sem a házunk alapterülete.

Isten leányai vagyunk, szorosan a karjaiban, fáj neki, ha nem hagyjuk abba a csuklást, magára akarja venni gondjainkat, Ő meghalt értünk.

Szeretve vagyunk.

Uram, segíts, hogy jusson el a tudatomig, hogy Te szeretsz engem. Segíts, hogy érezzem gondoskodó karjaidat magam körül a mai napon, akkor is, ha sötétben vagyok. Segíts, hogy meghalljam hangodat, ahogy énekelsz fölöttem.  Ámen.