„De áldott az a férfi, aki az ÚRban bízik, akinek az ÚR a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sem aggódik, szüntelenül termi gyümölcsét.” 

Jer 17,7-8

Ugye ismertek olyanokat, akik odavannak a meglepetésekért? Szeretik a meglepetés-bulikat, élveznék, ha egy nap beérve a munkahelyre azzal fogadnák őket, hogy egy meglepetésvakációt szerveztek nekik, s pár órán belül az íróasztalt a földi paradicsomra cserélhetik fel.

Odalennének a boldogságtól, ha beállítana hozzájuk egy lakásátalakítós forgatócsoport azzal a hírrel, hogy bekerültek a műsorba, s egy teljes meglepetés-ruhatárat kapnak ajándékba.

Az ilyen embereket jóleső izgalommal tölti el a meglepetés. Olyasmit éreznek, mint a hullámvasúton, mikor úgy tűnik, vége az útnak, de egyszercsak újra megindul az egész, és ők égre nyújtott karral, nevetve vetik bele magukat az új izgalmakba.

Ezt ők szórakozásnak hívják.

Hát én nem.

Szeretem a jó születésnapi bulikat. De nem akarom, hogy meglepetés legyen.

Szeretem a jó vakációkat. De ne mások tervezzék meg nekem.

Szeretek ajándékot nyerni, örülnék egy ingyen ajándékutalványnak, ami egy teljes gardróbra szól – de nem akarom, hogy más válogassa ki nekem a ruhákat.

Kedvelem a hullámvasutat (bár nem rajongok érte). Nem zavar, amikor átbillenve a csúcson, úgy zuhan le, mintha egyenesen a földbe akarna csapódni. Azt viszont nem akarom, hogy váratlan fordulatokat tegyen, amikre nem számítottam előre.

A meglepetés iránti ellenszenvem általában kezelhető a fenti esetekben. A barátaim nem rendeznek nekem meglepetéspartit. Senki sem igyekszik meglepetésvakációt vagy -gardróbot adni nekem. Mielőtt felülök a hullámvasútra, alaposan áttanulmányozom a pálya alaprajzát.

Az élet viszont más.

Az élet hirtelen kanyarokat vesz, gödröket vagy halmokat rak olyan utakra, amiket simának, egyenesnek hiszünk. Mert hogy az élet ilyen. Gyakran érnek váratlan meglepetések, amikre nem vagyunk felkészülve.

Igen, azt hiszem, ezért nem szeretem a meglepetéseket. Nem bírom elviselni, ha felkészületlenül ér valami. Kiszolgáltatottnak érzem magam, és félek.

Ám lassacskán felfogom, hogy Isten tud jót kihozni abból, ha kiszolgáltatottnak érzem magam és félek. Ezen az érzékeny ponton rájövünk, hogy többre van szükségünk, mint amit mi magunk be tudunk szerezni. Rájövünk, hogy szükségünk van Istenre. Rettenetesen. Észvesztően.

És oda, abba a résbe, ami aközött van, amit mi magunk elérünk, és amit nem, nos, oda tud beférkőzni és gyökeret ereszteni a hit. Vastag, erős gyökereket, amik soha fel nem tört rétegeken is átjutnak.

A hitünknek nem csak nőnie kell, hanem egyre mélyebbre jutnia. Igen, mélyre hatoló hitgyökerek kellenek.

Szeretném, ha olyan hitem lenne, mint annak, akit Jeremiás leír: „mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sem aggódik, szüntelenül termi gyümölcsét” (Jer 17,8).

A mély gyökerek megtartanak, mikor a meglepetések vad szele tépáz.

A mély gyökerek megőriznek a viharban, amit nem jelzett előre a radar.

A mély gyökerek táplálékhoz juttatnak, mikor a felszín rögösre szárad.

A mély gyökerek olyan növekedésre indítanak, ami nélkülük nem volna lehetséges.

A mély gyökerek gazdag termést jelentenek.

Tanulgatom hát, hogy ne féljek annyira befordulni a sarkon.

Még ha készületlenül ér is, ami ott leselkedik. Behunyom a szemem, s szólok a gyökereimnek: kapaszkodjatok még mélyebbre.

Uram, mély hitgyökerekre van szükségem ma, hogy növekedni tudjak. Segíts, hogy mindig, minden körülmények között tudjak töretlenül bízni Benned.  Ámen.