„Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim”, mondja az Úr. 

Ézs 55,8

Mikor éjjel megszólalt a telefon, rögtön arra gondoltam, hogy megtörtént, amitől annyira rettegtem. A rendőrségtől hívtak. Elmondták, hogy 21 éves fiam elaludt a volánnál útban egyik barátja háza felé.

Mitch alig volt négy hónapos, amikor biológiai édesapja meghalt. Azóta két dologtól rettegtem: egyik, hogy az életét nagyban befolyásolja majd apja halála, a másik, hogy ő maga is meg fog halni fiatalon.

Mitch négy éves korában az egyik félelmem feloldódott. Isten az utunkba hozta Patet, aki be tudta tölteni életünkben mind az édesapa, mind a férj szerepét. Mint minden igazi édesapa, Pat csodálatos ember, aki jóban-rosszban családja mellett áll.

Ezen az éjszakán a rossz történt meg. Mikor Pat a helyszínre ért, Mitch összetört kocsijának a látványa fogadta, belegabalyodva a 15 m hosszú, összevissza hajlott védőkorlátba, ami megakadályozta, hogy a túlsó sáv szembejövő forgalmába hajtson.

Mitchnek semmi baja nem lett, sem törés, sem zúzódás, de még egy fia karcolás sem volt rajta. Az apja értetlenül állt, de a rendőr is csodálkozott. Ő volt az, aki így szólt a fiamhoz: „Én a helyedben most nem hazaindulnék lefeküdni, hanem elmennék a legközelebbi templomba hálát adni Istennek az életemért, mert láthatóan célja van vele.” Mintha Isten maga szólt volna a rendőr szájával. Pat nem is mondott Mitchnek semmit hazafelé a kocsiban. A rendőrtől már hallotta. Mi mást mondhatott volna még?

Vasárnap elmentünk a roncstelepre, hogy hazahozzuk Mitch holmiját, ami az autóban maradt. Az első dolog, ami a szemembe tűnt, a dátum volt, amit nagy sárga számokkal az összetört kocsi szélvédőjére festettek: 09. 09.

Ekkor ugrott be. Mitch balesete az édesapja halálának évfordulóján történt. Még különösebb, hogy annyi idős volt, mint az apja, amikor meghalt. Döbbenten bámultam a számokat, s rájöttem, hogy ez Isten üzenete volt – világos jelzés odaföntről. Mitch Isten kezében volt.

Ahogy rádöbbentem az üzenet értelmére, a Sátán suttogásainak hatalma megtört. Már nem féltem attól, hogy korán elveszítem a fiamat.

Isten terve Mitch-csel más, mint ami az apjával volt. A tudatommal mindig tisztában voltam ezzel az igazsággal, de akkor, ott a roncstelepen mindez ténnyé vált. Hogy kételkedhettem volna tovább Istenben, mikor a fiam épen megúszott egy halálközeli eseményt épp az apja halálának az évfordulóján? Nem lehetett kételkedni.

Az én kételyeimtől és rettegésemtől függetlenül, Istennek van egy terve. Általában más, mint ahogy én elképzelem. Ez az élmény megtanította újra, hogy az én gondolataim nem Isten gondolatai. Ő az egészet látja. Ő tisztában van saját terveivel. Arra is ösztönzést kaptam, hogy boruljak térdre, és tegyem le Isten elé az összes félelmemet, bízva az Ő tökéletes tervében a gyermekeim életéről.

Tudod, az egyetlen dolog, amit tehetünk rettegéseinkkel, hogy átadjuk őket Isten kezébe. Ha ezt tesszük, megszabadulunk az éjjel nappal elénk ágaskodó „mi van, ha…?” kérdésektől. Ehelyett megnyugodhatunk abban a biztonságban, hogy Isten gondolatai, útjai és tervei százszor csodálatosabbak, mint bármi, amit én el tudnék képzelni.

Uram, segíts, hogy a dolgokat a Te szemeddel lássam, ne az enyémmel. Tápláld belém, hogy a te útjaid jók és csodálatosak, és bízhatom bennük.  Ámen.