„Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok viselni.” 1Kor 10,13

„Csak egy kicsit jól érzem magam – mondta. – Miért baj az?”

Legszívesebben levetítettem volna neki az utat lefelé a lejtőn – egy hetet, egy hónapot, öt évet.

Valamiért nem vette észre, amit körülötte mindenki látott. Készakarva hozott olyan döntéseket, amik egyértelműen a pusztulás útjára vezetik. Azt mondta, jól érzi magát. Olyasmit él át, amit már nagyon régen nem tapasztalt.

Ám ez ugyanakkor a mindennapi életét – amit majd vissza fog sírni, mikor már nem lesz az övé – teherré, nyűggé tette. Amit valaha értékesnek tartott, most értéktelennek tűnt, eldobnivalónak.

Éreztél-e már erős kísértést, próbáltad-e már igazolni magad előtt téves döntéseidet?

Flörtölni. Mi rossz van abban?

Megosztani valakivel legbensőbb gondolataidat, érzéseidet. Ha egyszer otthon senki se figyel rám.

Kockáztatni. Nem fog kiderülni.

Emlékszem, egyik este csak feküdtem a férjem mellett. Gondja volt a munkájával egy ideje, és ez egész lényét megváltoztatta. A régi Josh eltűnt, egy hallgatag ember lépett a helyére.

Kísértést éreztem.

Hogy haragudjam.

Hogy megrémüljek.

Hogy összezavarodjam a tehetetlenségtől.

Egyre erősödtek negatív érzéseim. De tudtam, ha szabadjára engedem őket, elvész minden békesség a szívemből. Tapasztaltam már, hová vezet, ha engedünk a kísértésnek, tudtam, hogy valamin sürgősen változtatni kell.

Akkor este átkaroltam alvó férjemet, és imádkoztam érte. Aztán imádkoztam magamért. „Atyám, kérlek, változtasd meg az érzéseimet. Adj együttérzést. Segíts, hogy tudjam őt átszeretni ezen a nehéz időszakon. Mutasd meg, mit tehetnék.”

Lehet, te is ismersz valakit, aki megadta magát a kísértésnek, és most azt mondod: „Velem ez sosem történik meg.”

Ne hidd. Nem vagyunk mások. Senki sem immunis a kísértésre. Aki így gondolkozik, elfelejti, ki az, aki kísért minket, és miért.

Sátán ártani akar, és nemcsak nekünk, de azoknak is, akiket szeretünk. Gyakran csak mikor már a mocsárban fuldoklunk, akkor vesszük észre, hogy az ellenség eltávolított mindentől, ami azelőtt fontos volt nekünk, és ami most is a legfontosabb.

Jó hír, hogy van szabadulás.

Akkor este Isten elvezetett Önmagához. Az imádkozáshoz. Az imádság pedig a reményhez. Sikerült megtennünk az első lépést a férjemmel – együtt. Aztán mialatt tovább haladtunk, a férfi, akit szeretek, akit mindig szerettem, visszatért, házasságunk megújult, szerelmünk újra lángra lobbant.

Talán útkereszteződéshez vezetett a kísértés?

Állj meg. Ne menj tovább a megkezdett úton. Van lehetőséged dönteni, van másik út, ami a helyes irányba vezet.

Uram, felajánlom neked az érzéseimet. Imádkozom a házasságomért, mindazért a jóért, amit Te adhatsz férjemnek és családunknak. Végül imádkozom magamért is. Segíts, hogy Téged kövesselek, és ne a kísértést. Köszönöm, hogy mindig elkészíted a szabadulás útját.  Ámen.

 forrás: T. Suzanne Eller Encouragement for today, www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu f