„Íme, tenyerembe véstelek.”

Ézs 49,16

Honnan tudhatom, hogy Isten foglalkozik velem? Annyi ember él a földön, miért érdekelném éppen én?

Nem olyan rég nagyon megérintett valami, amit egy lelkész házaspár osztott meg velem, mialatt kocsival körbejártuk a lepukkadt belvárosi környéket, ahol szolgálatukat végezték. Autóroncsok az utcákon, betört ablakú raktárépületek, falaikon obszcén graffitikkal, itt-ott munkanélküli, hajléktalan férfiak és asszonyok az élet minden jele nélkül. A reménytelenségtől súlyos volt a levegő.

A lelkész itteni élményeiről mesélt. Hajléktalanokkal és értelmi sérültekkel foglalkozott. Egyik nap, amikor a parkban egy rövid prédikációt mondott Isten szeretetéről, az istentisztelet után odajött hozzá egy asszony, akit Mae-nek hívtak. A drogok kiölték a fényt a szeméből, de nem fedték el a gyötrelmet, ami tükröződött benne. Abból, amit elmesélt, egyértelmű volt, hogy örök életében a szeretetet kereste, és soha nem találta meg.

Az apja kiskorában elhagyta, szegénységben élt, kora gyermekkorától drog és alkohol vette körül. Az iskolából kitették, miután több gyermeket fogant különböző apáktól. Harmincas éveinek elején járhatott, az élhető élet minden reménye nélkül.

„Nem tudom, hogy szerethet engem az Isten”, mondta a lelkésznek. Kicsinek érezte magát, elveszettnek a kétségbeesés tengerén. Hogyan vehetné észre, hogyan ismerhetné és szerethetné őt az Isten?

Beszélgetés közben a lelkész észrevette, hogy a nő bal tenyere tele van firkálva. „Ezt miért csinálod?”, kérdezte tőle.

„Hogy eszembe jussanak a dolgok. Nagyon nehéz észben tartani őket.”

„És ez segít?”

„Igen. Ha papírra írnám, biztos elveszne, vagy elfelejtenék ránézni. De az igazán fontos dolgok, ha ide felírom, mindig a szemem előtt vannak. Látom, és eszembe jut. Nem tudom elveszíteni és elfelejteni.”

A lelkész együttérzéssel nézett rá. „Testvérem, épp ezt mondja neked Isten a Bibliában: ’Nézd, a tenyerembe írtam a nevedet.’ Mae, ez azt jelenti, hogy a te nevedet az Ő tenyerébe. Érted, mennyire fontos vagy Neki?”

Kezébe vette Mae tenyerét, és a feljegyzésekre mutatott. „Ahogy ezek mindig előtted vannak, ugyanúgy van a neved mindig Isten előtt. Mindig az eszében tart. Mindig maga előtt lát téged. Ennyire szeret.”

Mae sírni kezdett, zokognia kellett megsejtve, hogy Isten valóban nagyon szereti őt. Nem azért, mintha különösen jó dolgokat tett volna, hanem mindannak ellenére, ami rosszat elkövetett. Isten a tenyerébe véste a nevét.

Mi is reményt kaphatunk ebből az ígéretből.

Milyen érzés rájönni, hogy neved ott van Isten tenyerébe vésve? Csodálatos, ugye? Felszabadító. Ő valóban lát minket, törődik velünk, nevünkön szólít!

Uram, olyan csodálatos arra gondolnom, milyen hatalmas vagy, és mégis számon tartasz engem. És nem csak számon tartasz, de belevéstél a tenyeredbe. Köszönöm, Uram, ezt a biztonságot. Segíts, hogy majd jusson eszembe ez az igazság, amikor úgy érzem, senki sem gondol rám, senki sem szeret. Ámen.

Encouragement for today, .;www.proverbs31.org; fordítás:eszmelkedesek.blogspot