„Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld.” Zsolt 143,6

Néhány évvel ezelőtt egy fiatal nő ült velem szemben, arcán csorogtak a könnyek. Féléve még teljes volt az élete: szerető férj, egészséges kisgyerek, jókedvű barátok, új otthon.

A szíve egy részében mégis nyugtalanságot érzett, mintha még nem állapodott volna meg, mintha még az a rész üres lenne. Nem tudta megfogalmazni. A barátnőinek próbált róla beszélni, de csak megmosolyogták, biztosra vették, hogy el fog múlni.

Ám az érzés nem múlt el.

Lassacskán eltávolodott a férjétől, csalódást okozott neki, hogy a férfi szerelme nem elégíti ki. Miért nem érezteti jobban a szeretetét? A házasságot gondolta mindig a szerelem beteljesülésének. Arra számított, hogy majd a férje kiegészíti az ő hiányosságait, biztossá teszi azt, ami addig bizonytalan volt.

Kérdések rajzottak a gondolatai közt: Mi a gond a férjemmel? Miért nem azt mondja, amit kellene? Biztos miattam. Nem talál elég csinosnak, elég okosnak, elég jónak?

Aztán egy nap találkozott valakivel, akitől mindazt megkapta, amire a férjétől hiába várt. A jelenlétében csinosnak, okosnak érezhette magát. Le is vonta a következtetést, hogy soha nem is szerette igazán a férjét. Eljutott odáig, hogy házasságát téves döntésnek vélte. Ez a férfi volt az igazi.

A karjaiba vetette magát. Hazugságok hálóját kezdte szőni. Az új szerelem izgalma minden döntését, gondolatát elhomályosította.

Nem akart eljönni a női lelkigyakorlatra. Tudta, hogy rosszul érezné magát, felébredne a lelkiismerete, amit már régen elaltatott. Már csak a megfelelő időpontra várt, amikor otthagyhatja a férjét, és új életet kezdhet élete igazi szerelmével.

Látta, hogy a közösségi társak gyanakodva néznek rá, mikor vonakodik elmenni a lelkigyakorlatra, ezért elhatározza, hogy inkább mégis elmegy.

A hét folyamán a gondosan felépített falak, amelyek arra szolgáltak, hogy másokat távol tartsanak s elrejtsék a titkát, repedezni kezdtek. Szombat este mellém ült, és mindent bevallott.

Mindenképpen meg akarta tudni, hogyan lehet olyan közel kerülni Isten szeretetéhez, amilyen közel én vagyok. Ő – mondta - sosem volt Vele ilyen szoros kapcsolatban. A lelkigyakorlaton jött rá, hogy nem egy másik férfi szerelmére vágyott eddig a szíve, hanem Istenére.

Ez, szerintem, sokunkra igaz. Évekig kergetünk mindenfélét, csak hogy szeretve, értékelve érezzük magunkat. De amit a világ kínál, az mind múlékony. Minden. És utána a szívünk ott marad szikkadtan, s felkiáltunk Istenhez: „Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld” (Zsolt 143,6).

A szívünk tartós, örökké tartó szeretetre vágyik. Ilyen szeretettel pedig csak Isten tudja megtölteni.

Ha Isten akaratát félretéve keressük a szerelmet, a szeretettel ellentétes dolgok tömkelege árasztja el az életünket. Az 1Kor 13,4-8 Isten tökéletes szeretetének képe. Jóságos és türelmes. Nem irigykedik. Nem keresi a maga javát. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindig támogat, és nem múlik el. Tökéletes.

Ez nem annak a szeretetnek a leírása, ami egy friss szerelemmel automatikusan együttjár. Ez Isten szeretete.

Mivel a lelkünket úgy tervezték, hogy befogadja Isten szeretetét, ha nem állunk szoros, állandó kapcsolatban Istennel, a szívünk érezni fogja, hogy valami hiányzik. Nyugtalan lesz. Kielégítetlen. Szikkadt.

Sose gondoljuk, hogy minket már nem érhet kísértés. Ha őszintén magunkba nézünk, bevallhatjuk, hogy alig néhány lépésre vagyunk attól a zűrzavartól, amiből kis barátnőm igyekszik kikecmeregni.

A világban soha nem fogjuk megtalálni azt a szeretetet, ami után a szívünk vágyakozik. Akkor fogunk rátalálni a tartós, kielégítő szeretetre, ha abbahagyjuk más emberek tetszésének vagy birtokolható tárgyaknak a keresését, és Isten dolgai után indulunk.

Uram, segíts, hogy házasságomat szent ajándéknak tekintsem. Segíts, hogy dicsőségedre válva hűséges maradjak, s ezzel örömöt árasszak otthonunkba.  Ámen.