„Így keresztül kellett mennie Szamarián… Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: ’Adj innom!’” 

Jn 4:4, 6-7

Mit keres ott az a férfi? Az asszony nem tudta, ki Ő, s elcsodálkozott, hogy megszólítja őt, a szamariai asszonyt.

A hangjában szelídség volt. Inni kért. A szeme ítélkezés helyett elfogadást, gyűlölet helyett szeretetet tükrözött.

Úgy szoktuk őt hívni, hogy „a szamariai asszony”, de én inkább Samnek hívom. Így valóságosabbnak érzem. Olyan, mint mi, aki küzd a fájdalmaival, az elutasítással, a magánnyal.

Különösen szeretem abban a részben, amit idéztem, amikor Jézusnak „keresztül kellett mennie Szamarián”. A teológusoktól tudjuk, hogy a zsidók a világ söpredékének tartották a szamariaiakat, mindent megtettek, hogy elkerüljék őket. Inkább megkerülték az országot, semhogy átmenjenek rajta. Nem így Jézus.

Neki keresztül „kellett” mennie Szamarián. Talán mert tudta, hogy találkozik Sam-mel.

Tudjuk, hogy az asszonyok hajnalban vagy alkonyatkor jártak vízért. Együtt mentek a nap hűvösebb szakaszában, hogy elkerüljék a perzselő hőséget, ami még inkább megnehezítette a súlyos, vízzel telt korsókat, amiket haza kellett szállítani. Sam kivétel volt. Ő egyedül ment a legnagyobb melegben.

Nem az égető napsugarakat akarta elkerülni, hanem a többiek szúrós tekintetét, megvetését, ítélkezését. A vízzel telt korsó súlya szinte elviselhetetlen volt a hőségben, de a helybeli asszonyok megjegyzéseit, amik a vétkeire emlékeztették, még kevésbé tudta elviselni.

Samnek ugye öt férje volt. Egy olyan kultúrában, ahol az asszonyok nem válhattak el a férjüktől, ez azt jelentette, hogy őt már öt férfi bocsátotta el. És most egy olyannal élt együtt, aki arra se méltatta, hogy feleségül vegye.

Mikor Jézussal találkozott, Sam a munkáját végezte, miközben igyekezett elkerülni azokat, akik ismerték őt, akik tudtak a vétkeiről. Jézus tudta, hogy attól menekül, ami a tökéletlenségére emlékezteti, ezért úgy időzített, hogy Vele, nála pedig a tökéletes szeretettel találkozzon.

Jézus kezdte a beszélgetést, az egyetlen dolgot kérte, amit Sam adni tudott: vizet. Nem sok, de indulásnak elég. Sam megtehette volna, hogy figyelmen kívül hagyja, megtölti a korsóit, és hazaindul. De ő megállt, és figyelt Rá. Hagyta, hogy szavaival megérintse lelke összetört, sérült darabkáit, az űrt, amit érzett. Jézus szándékosan Sam napjának talán legmagányosabb pillanatában találkozott vele. Így tesz velünk is: gyakran tökéletlen és magányos életünkben akkor jön elénk, mikor csalódásaink, fájdalmaink, elbukásaink igyekeznek végleg elpusztítani önbizalmunkat.

Jézus ott vár ránk.

Ő ott van, amikor vonszoljuk magunkat, tudjuk, mi mindent meg kell tennünk, de fogalmunk sincs, hogy leszünk képesek rá.

Ő ott van, mikor a tegnapi kirohanásunk miatt verjük a falba a fejünket, vagy amikor dolgozni indulunk, és azt sem tudjuk, miért tesszük.

Ő ott van a pelenkázás, mosás, mosogatás végtelen sorában, amikor azon gondolkozunk, meglátjuk-e valaha az értelmét a monotóniának.

Ő ott van, amikor hazatérünk az üres lakásba, és azon vívódunk, miért nincs családunk, vagy hazamegyünk egy otthonnak nevezett házba, ahol egy tinédzser megvető tekintete fogad, s egy férj, aki észre sem vesz bennünket.

Jézus látja a szívünket, ismeri magányunk, csalódottságunk, elutasítottságunk fájdalmát. Keres és hív minket, menjünk Hozzá, és fogadjuk el tökéletes szeretetét, a szeretetet, ami türelmes és jóságos, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.

Akárhol vagy most és bármit csinálsz, állj meg, és szólj Hozzá. Csendesítsd el a gondolataidat, hogy meghallhasd, amit mond neked.

Uram, köszönöm, hogy keresel, hogy vársz reám. Meg akarom ismerni irántam táplált szeretetedet, rá akarok hagyatkozni, a biztonságában akarok élni! Amikor rám tör ma a félelem, amikor jelentéktelennek vagy magányosnak érzem magam, segíts, hogy Feléd forduljak, és jusson eszembe, hogy Te mindig ott vagy!  Ámen.