„Kérlek azért titeket, testvérek, az Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti okos istentiszteletetek.” 

Róm 12:1

A Római levél mindig összezavar. Oktalan. Komolyan mondom.

Pál életének legnehezebb szakaszában íródott, amikor börtönben ült, ártatlanul. Akkor írta, amikor a gyülekezeti hívek, akik egykor dicsőítették őt, most összefogtak a megölésére, és köntösüket szaggatva várakoztak az utcákon, őrjöngve, hogy nem tudják agyonkövezni.

Az zavar össze, hogy mindeközben a levél tele van olyan kifejezésekkel, hogy „semmi sem választhat el Isten szeretetétől”, meg hogy örüljünk, ha megpróbáltatások érnek. Az egész levél a reményről, az örömről, az életről szól. Pedig Pál a sötétség helyén írta.

Pál igazi ember volt, nem szuperhős. Mi volt az, amit felfedezett azokban a nehéz időkben, ami ilyen gazdag megfogalmazásokat eredményezett? Azt hiszem, a mai versünkben találjuk meg a felfedezett kincset. Istentisztelet. Tudjuk róla, hogy szeretett énekelni, a Szentírásban azt olvassuk, hogy a börtönben teljes torokból énekelt. Nem hiszem, hogy csak a himnuszokra szorítkozott. Az éneklés az életmódja volt. Az őt körülvevő sötétség ellenére a Fény felé fordult, és ott örömre lelt.

Tíz éve egy részeg sofőr belement a fiam kocsijába. Pár nappal a baleset után a templomban álltam. A csomagtartómban ott volt egy teli szatyor, készültem vissza a fiamhoz a kórházba, amint vége a prédikációnak. Kimerült voltam. Tehetetlennek éreztem magam. Csak azért jöttem a templomba, mert a férjem rávett.

„Kicsim, muszáj kikapcsolnod”, mondta, megígérve, hogy ott marad Ryan ágya mellett.

A fiamnak erős fájdalmai voltak, még hónapokig fog tartani a gyógyulása. A részeg sofőr meghalt a balesetben, alacsony biztosítása kórházi számlák és adósság tömkelegét hagyta ránk.

Sajnáltam a fiamat. Sajnáltam a részeg sofőr családját. Sajnáltam az értelmetlenséget. Sajnáltam az időt.

Egyetlen dologra voltam képes: kitártam a karjaimat és az arcomat az ég felé. Nem a sötétségért dicsőítettem Istent, hanem azért mert Ő volt az egyetlen Fény, amely felé nyújtózkodhattam. „Uram, nem tudom, mit tartogat a jövő. Nem tudom, mi lesz ennek a vége. De ismerlek Téged.”

Testi cselekedet volt – a karom kitárása – és lelki cselekedet. Felkúsztam Atyám karjaiba, és a hála zokogott bennem. Bensőmben táncra keltem, pedig nem bálterem volt körülöttem.

Suz, azt hittem nem érted a Római levelet.

Ezért szeretem annyira. A természetes valóságban nincs értelme, oktalan, de a természetfölöttiben megnyílik az értelme. A sötétségnek nincs hatalma, ha a Fénybe kapaszkodom. Tehetnék mást, mint hogy imádom Őt, amikor rájövök erre a csodálatos igazságra?

Atyám, imádkozom testvéremért, aki elesettnek, túlterheltnek, tehetetlennek érzi magát. Imádlak, mert Te vagy Fényünk a sötétségben. Te látod őt, örömmel fogadod mustármagnyi hitét is, ami elég nagy, ha a Te tenyeredbe helyezi.

(Encouragement for today,  T. Suzanne Eller, www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu,