„Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” 

JSir 3,24-26

Három kis porontyom ott játszott a lába mellett a szeretetotthoni szobában. „Milyen nyüzsgés lehet mindig nálatok! Mit nem adnék, ha egy napot újraélhetnék abból, amikor az enyémek is kicsik voltak. Mekkora öröm az!”

Öröm? Miről beszél férjem 90 éves nagymamája? Kiszipolyozott anyukaként alig vártam, hogy a gyermekeim eljussanak a következő fejlődési szintjükre. Egyik tanuljon meg járni, a másik szokjon le a pelenkáról, a harmadik tanuljon meg olvasni. Nem éreztem örömöt. Csak idegességet.

Most, hogy két gyermekem már elvégezte a gimnáziumot, tudom, mire gondolt a nagyi. Szeretném visszatekerni az órát, és újraélni egyet a mindennapok közül, mikor még mind kicsik voltak. Inkább rá szeretném venni az időt a várakozásra, minthogy én várnám az idő múlását.

Ám még így is tanulnom kell a várakozásra való fenti tanítás alkalmazását. Reggelente a kocsiban ülve várok soromra az iskola parkolója előtt. Délután a fiam fociedzésének végét várom. Az edző gyakran visszatartja őket egy kis buzdításra, ami néha igencsak hosszúra sikeredik. Én meg csak ücsörgök az autóban. A percek múlnak, de engem nem mulattatnak.

Egyszerűen utálok várakozni.

A múlt héten például várakoznom kellett a zöldségesnél, várakoztam a fogorvos előszobájában, tébláboltam a repülőtéren, hogy engedjenek már ki a géphez. Órákat töltöttem a megfelelő hivatalban, hogy a fiam megkapja végre a motorozáshoz szükséges engedélyét.

Ezek az akadályoztatások rövid ideig tartanak, de a következő életállapotra való várakozás hosszú és kimerítő is lehet. Várjuk, hogy megjelenjen a Herceg fehér lovon, hogy sikerüljön eladni a házunkat, lakásunkat, hogy a gyermekünk végre elinduljon, hogy jó munkahelyet találjunk, hogy rendbe jöjjünk anyagilag, hogy testileg vagy lelkileg meggyógyuljunk – mi magunk vagy valaki, akit szeretünk.

Épp, mint mikor a gyerekeim kicsik voltak, ezeket a nehéz várakozásokat sem tudom magamhoz ölelni, szeretnék mielőbb túllenni rajtuk. Gyorsan-gyorsan történjenek meg a szükséges változások. Kezdődjék a következő életszakasz. A Biblia rámutat, hogyan nyomakodhatunk túl ezeken a nehéz időszakokon.

Isten azt mondja, hogy a várakozásban, amikor nehézzé válik az élet, Ő az osztályrészünk: az, amire a várakozás közben szükségünk van.

Belép az életünkbe, hogy arra a napra Ő legyen a „porció”, a napi szükséges adag. Ott találjuk a várakozásban, és érzékelni is fogjuk, ha Őt kezdjük keresni ahelyett, hogy egyre csak a következő életállomásra tekintenénk áhítozva.

Ő volt az osztályrészem kislány koromban, miközben felnőtt nő akartam lenni.

Ő volt az osztályrészem felnőtt nőként, mikor férjhez akartam menni.

Ő volt az osztályrészem fiatalasszonyként, mikor arra vágytam, hogy végre anya lehessek.

Ő volt az osztályrészem, mikor fiatal anyaként alig vártam, hogy eljöjjön egy könnyebb időszak az életünkben.

És Ő most is az osztályrészem, miközben arra áhítozom, hogy a férjemmel nyugdíjasok legyünk, és sokat-sokat utazhassunk.

Az élet célja nem az, hogy mindig előre tekintsünk, hanem hogy vegyük észre az Urat, mint osztályrészünket az adott életszakaszban. Akkor is, amikor csak ülünk és várakozunk. Rögtön értelme lesz az üldögélésnek. Szívünket egyre inkább magához kapcsolja, ha a várakozás idejét imádkozásra szánjuk, és elgondolkozunk Isten jóságán. Igen, a köztes időszakokban. A várakozás így akár kellemessé is válik.

Persze azért egy jó könyvet mindig vigyél magaddal a hivatalos ügyintézéshez.

Uram, segíts, hogy magamhoz öleljem a várakozást, hogy Téged keresselek, osztályrészemet, a nehezen múló átmeneti időszakokban. Ámen.