Van a gyülekezetünkben egy kis gyermekcsapat. Közel állnak a szívemhez. Kiskamaszok, annak minden örömével, bánatával. Havonta egyszer együtt töltünk egy szombat délutánt. Várják, várjuk, hogy újra találkozzunk. Otthon érzik magukat a templomban és velük együtt lassan-lassan már én is. 

Bár sikeresnek mondhatóak ezek az alkalmak, mindig jönnek újak is közénk, engem mégis újra és újra megállásra késztetettek a kérdések: Mit is csinálunk mi? Mi az én célom? Merre haladunk? Jól csinálom? 

Eleinte görcsösek voltak ezek a kérdések. Volt bennem bizonytalanság, és egy jó adag megfelelési kényszer. Érkeztek emberi válaszok, de nehezen tudtam kibogozni a mondatok között meghúzódó ellentmondást: "Ne ragadj bele a szolgálatba." "Köteleződj el." "Csináld szívvel, lélekkel." 

A gyerekekhez fordultam segítségért. Egyik szombatunkon kértem őket, hogy írjunk egy kezdőimádságot, amivel ezután minden alkalommal elkérjük Istenünktől az áldást. Leültünk kiscsoportokban. Elcsendesedtünk. Egyetlen dolgot próbáltam átadni nekik az imádsággal kapcsolatban: nincs szép imádság vagy csúnya, nincs hosszú és rövid. Ha szavaink szívből jövőek és Istenhez szólnak, akkor az imádság, és Istennek ennyi elég. Sok Ige értelmet nyert ott számomra azokban az áldott percekben, amíg az imát írták. 

("Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába."Máté 18,3

„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, mindig ott vagyok közöttük.” Máté 18,20

„Azaz, hogy együtt felbuzduljunk ti nálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által.” Róma 1,12)

Most már csak egy valamire vágytam: Jézus válaszára. Hozzá fordultam a kérdéseimmel. 

Először csak egy szó érkezett: távolság. Majd szép lassan kibomlott:

Távol vagyunk önmagunktól. Nem ismerjük jól önmagunkat. Távol vagyunk egymástól. A gyülekezetben távol vannak egymástól a különböző korosztályok. Távol vannak a gyülekezetek egymástól. És akkor még a másságról nem is beszéltünk. A fogyatékkal élőkről, a többi keresztény felekezetről. 

Távolról pedig csak kritizálni lehet, sajnálni, és összehúzott szemöldökkel, homályosan látni. Közel kell lépnünk, hogy tudjunk együtt érezni. Hogy lássuk, hogy az öröm vagy a bánat csalt könnycseppet valakinek a szemébe. 

Persze elgondolkozhatnánk azon, hogy miért vannak ezek a távolságok, hogy a saját kis alternatív valóságának a biztonságába menekül mindenki a felgyorsult világ elől, ahol már nem értünk semmit, ahol nem tudjuk, hogy mi zajlik körülöttünk, és sokszor azt sem, hogy merre van az előre és merre a hátra. Sokáig lehetne ezen gondolkozni, körüljárni a problémát, de sokkal fontosabbnak érzem, hogy lépjünk. Közelebb. 

Ez hát a cél. Ezért fontos, hogy legyen egy olyan hely, ahol érezhetik ezek a gyermekek, hogy várják és elfogadják őket. Ahová érkezhetnek a kamaszkor hullámainak a hátán. Itt helyük van. Bár a hajszálaikat nem tudom számon tartani, de őket magukat igen.

Megismerhetik egymást is. Közelről láthatják, hogy milyen sokfélék és mégis ugyanolyanok: Isten gyermekei. Odaléphetnek egy doboz mézeskaláccsal, adventi koszorúval a gyülekezet kicsijeihez, nagyjaihoz. Látniuk kell közelről olyan embereket, kicsiket és nagyokat, akik szépen kapcsolódnak Istenhez. Akiknek van hitük, akiknek jó a közelében lenni. Akik jó illatot árasztanak. Aki nem megközelíthetetlen a számukra, nem félnek tőle, de tisztelik. A tiszteletet nem lehet tanítani. Nem mondhatom azt a gyerekeknek, hogy tiszteljétek az idősebbeket. Mert az nem ér semmit, az csak egy újabb elvárás feléjük, aminek nem tudnak mindig megfelelni, még én sem tudok. Inkább mutatok nekik olyan embereket, akiket lehet tisztelni, sőt eszünkbe sem jut nem tisztelni, hisz árad belőle a nyugalom, a békesség, mosolyog a szeme, szép a lelke, szeretettel teli a szíve. Istennek hála van ilyen a gyülekezetünkben nem is egy.

Közelebb léphetünk egy kiállításon vagy egy kávéházban a vakokhoz, down kórosokhoz, autistákhoz, kerekes székesekhez. Elmehetünk más gyülekezetekhez és más felekezetekhez is.

Egyszer elmentünk egy kedves kis vidéki templomba. A helyi lelkésznő áhítatot tartott nekünk. Egyszerű, szép, őszinte szavakkal, kedvesen, hittel beszélt. Szeretettel. Mintha közeli ismerősök lennénk. Békesség, nyugalom áradt a szavaiból. Hallgattam volna még sokáig. Elhittem neki és elhoztam magammal azt az Igét, ami a vezérfonalat adta: „Az igaz ember pedig hitből él.” Nagyon szép találkozás volt. 

Aztán az udvaron játszottunk. A játék végén a gyermekek bekötött szemmel guggoltak a kertben. Mi felnőttek odaléptünk hozzájuk, megérintettük a vállukat és odavezettük őket egy kötélhez, ami az udvaron átvezetett. A gyermekek vakon, a kötelet fogva elindultak az úton. Voltak kisebb akadályok, elbizonytalanodások, volt ahol „elfogyott” a kötél, de ha ügyesen tapogatóztak, akkor kiderült, hogy ott van, csak kicsit lejjebb vagy feljebb. A végén egy csónak várta őket, és azok, akik már célba értek. A társaik. 

Gyönyörű volt ez a játék. Ahogy várták csendben, hogy a kötélhez, az Igéhez vezessük őket. Megtapasztalni, hogy ebben én segíthetek, csak közel kell lépnem hozzájuk és meg kell érintenem őket. Ebben a pár percben benne volt az egész élet. 

Sokszor kilométereket utazunk egy-egy délutánon azért, hogy egy-egy miliméterrel közelebb jussunk, de haladunk, és ez a lényeg. Az én feladatom csupán annyi, hogy kiválasszam azokat a távolságokat, amik mögött Isten vár minket. Minden alkalmunkat az imánkkal kezdjük. Isten és köztünk lévő távolságot így győzhetjük le. 

Hálás a szívem ezért a kis csapatért. Rengeteg szép pillanatot őrzök. Bennem nagy távolságok szűntek meg velük, általuk és Általa. 

Rácz Kornélia