Párbeszéd a szeretetről
– Tulajdonképpen hogy terem a szeretet? – kérdeztem
egyszer anyát.
– Magról vetik – nevetett rám.
– És honnan szerzik hozzá a magot?
–
Nem kell azt vetni, szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a
tenyér simogatásában, a szem pillantásában, minden ölelésben.
– Öntözni nem is kell?
– Dehogynem. Jó szóval.
– Nem könnyel?
– Ments ég. A könny sós, és a só kimarja a kis szeretetpalánta
hajtásait.
– Hát palántázni kell a szeretetet?
– Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha nem terem szeretet, kihűl a föld.
– Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt semmi se?
– Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkodom.
– Elsősorban mi hát a szeretet?
– Biztonság. Ha szeretnek és szeretsz, mindig van szövetségesed.
– És mi a szeretet másodsorban?
– Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.
– Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem.
– Az élet már ilyen.
– Mégis érdemes szeretni?
– Csak azt érdemes.
Kun Erzsébet
Kommentáld!